Beszédhelyzet: síró-jajongó kiáltás, mely felszakad a lírai énből. A beszélő ambivalens érzéseket szólaltat meg. A panasz azért szakad föl belőle, mert a vágyott állapot, a boldogság el is enyészik rögtön azután, hogy megsejti létezését.
Szeretné sírással feloldani a kínt, a fájdalmat, de azt is felismeri, hogy hiába sírna, az sem segít: fájdalma feloldhatatlan. Ez a felismerés még jobban elmélyíti kétségbeesését.
A lírai én egy beszédképtelenséggel küzdő, de reflektív, önmegfigyelő ember. Az abszolút fájdalom szorításában a fájdalom beszédéről próbál beszélni. Fájdalmának oka nem derül ki, és nem is lényeges. A középpontban a tárgy nélküli, szélsőséges fájdalom, a lelki szenvedés áll.
Kölcsey E/3. személyű, általános alanyt használ, ami a romantikus totalizálás eszköze.
A cím témajelölő, egy tárgyilagos állapot-meghatározás. Szófaja passzív igéből képzett főnévi igenév. Az „elfojtódás” szó szokatlan, jelentése csak a vers ismeretében válik egyértelművé. A fájdalom elfojtódásának, nyelvi kifejezhetetlenségének állapotára, és az ebből következő beszédmódra utal.
Az Elfojtódás 2 szerkezeti egységre bontható fel.
Az 1. egység (1. és 3. strófa) kínzó kérdő mondatokból áll.
Az első mondat nyelvtanilag kérdés, jelentésében azonban felkiáltás. Nagy indulati töltésű, összefoglaló körmondat, mely egy késleltető szerkezetű kérdő mondat. Önnön állapotára kérdez rá a beszélő: ki tud sírni legfelső pontján a fájdalmának?
A „sírni” főnévi igenév személytelenné és időtlenné teszi a felütést. Ez az időtlenség a vers egészére érvényes.
Az 1. versszak mondatszerkezetileg érdekes a hátravetett állítmány miatt. A főmondat egy részével indít (1. sor), aztán jön egy módhatározói mellérendelés (2. sor), aztán még egy alárendelés (3. sor), stb. és a legvégén, a 6. sorban fejeződik be a főmondat („ki tud?”). Ez tipikusan romantikus mondatszerkesztés, melyben a bővítmények sora előbb helyezkedik el, mint a kérdőszó, az állítmány. Tartalmilag maga a lényeg van a legutolsó helyen.
A 3. mondatban (amely a 3. strófával azonos) is a sírásról, illetve annak hiányáról van szó, de a lírai én nem mondja ki, helyette a szemek könnytelenségéről beszél. A halmozással, a hirtelen belecsapással, a negyedik sorban visszatérő második sorral a sírás lehetetlenségét, megtorpanó lélegzettelenségét és gondolati lefékezettségét jeleníti meg Kölcsey.
Ezt a strófát két kérdés alkotja. Ezek a mozgalmas kérdő mondatok választ nem váró költői kérdések. Nem kijelentő mondatokat használ Kölcsey, így fokozza az érzelmi hatást.
Az Elfojtódás nem rendelkezik klasszikus zárlattal: a vers nyitva van hagyva, romantikus elvek szerint magas hőfokon ér véget. Képiségében erőteljesebb, az előzőeknél drasztikusabb a vérözönnel megszakadó szív, bár nem mentes némi érzelgősségtől.
A 2. egység (2. versszak) a vers 2. mondata, egy fájdalmas felkiáltás. A saját fájdalom világgá kiáltása E/1. személyben történik. Az „Ó” és az „Ah” indulatszó a felkiáltó mondatok jellegzetes felütése. A fájdalom jelzői („lángoló”, „csapongó”, „mély”) tovább fokozzák a feszültséget, a romantikus kifeszítettség érzetét.
A 2. strófa költői magaspontját (hangulati mélypontját) a zárlat nem képes meghaladni, ezért a vers indulati íve és ennek megfelelően lélektani hitele a 3. strófánál megtörik, szintesés következik be. Itt, a 2. versszaknál van a vers csúcspontja.
Az Elfojtódás verselése időmértékes. A versszakok formailag szabálytalanok, töredezettek, ezáltal a versforma az érzés formátlanságát képezi le.
