Utolsó szivar az Arabs Szürkénél (elemzés)
Ez egy kései Krúdy-novella, 1927-ben jelent meg a Nyugatban, majd később az író utolsó kötetében (Az élet álom, 1931). Olvasónapló: ITT.
A mű az események közepébe vágva kezdődik, bevezetés nélkül, látszólag száraz tényközléssel: „Az ezredesnek aznap agyon kellett lőnie egy embert, a Kaszinó megbízásából, miután a velszi herceg látogatásáról elnevezett Angol-szobában így döntöttek az urak.”
Az a rész, hogy „a Kaszinó megbízásából” egy olyan tagmondat, amelyet az író kiemelt a főmondatból, és vesszőkkel különített el. Ez egy okhatározó, amely különös nyomatékot kap, és akár önálló tagmondatként is értelmezhető. Ez a Kaszinó-metonímia sok mindent elárul, csakúgy, mint a mondat szórendje, megkomponáltsága.
A Kaszinó egy elzárt, ismeretlen világ, amelynek kíméletet nem ismerő hatalma van. Tagjai jogot formálnak arra, hogy döntsenek egy ember életéről-haláláról. Az urak döntöttek, hogy a hírlapírónak meg kell halnia, az ezredes csak akaratuk vak végrehajtója.
Tehát a novellának két szemben álló hőse van: az idős, szolgálaton kívüli ezredes, aki az ország legjobb céllövője (a nevét nem tudjuk meg) és az ismeretlen újságíró, aki tulajdonképpen halálraítélt áldozat, és akit az ezredes sohasem látott. Ezután az elbeszélő ismerteti a halálos ítélet okát: a sértést, és leírja a helyszínt, stb.
A cím felidézi a bibliai utolsó vacsora képzetét, az elmúlástól való szorongás hangulatát, és előre utal az ezredes halálára (mert utolsó a szivar).
A történet azonban nem azt nyújtja, amit az olvasó vár. A novellából kiszorul a tulajdonképpeni cselekmény, maga a pisztolypárbaj. Hiányzik a megszokott kerek, lezárt mese, helyette azt kísérhetjük figyelemmel, ahogy az ezredes szerepet cserél leendő áldozatával.
A történet maga csak annyi, hogy az ezredes felkészülten várakozik a párbajnak álcázott kivégzésre, s közben egy kocsmában ebédel. Ő,. aki „legfeljebb annyit szokott gondolkozni élet és halál dolgai felett, mint egy bástya a sakkjátékban”, most egy órára kizökken a megszokott életformájából.
Az ezredes ekkor a parancs helyességén sohasem gondolkodó katonatisztből emberré válik, aki szorongást, bűntudatot érez a kivégzés ténye miatt, és részvétet, szánalmat érez koldusszegénynek hitt áldozata iránt, akivel – puszta jószívűségből, gavallériából – azonosulni szeretne, méghozzá oly módon, hogy utánozza a hírlapíró szegényes életmódját.
A párbaj előtt egy órával álruhát (azaz civil ruhát) ölt és „leszáll a nép közé”, így a látszat és a valóság közti feszültség járja át a novellát. Kicsit bolyong az esős városban, leereszkedik a külvárosok világába, végül egy Üllői úti kiskocsmában – amely az Arabs Szürkéhez van címezve – megvacsorázik, aztán a kellő időpontban távozik a párbaj színhelyére.
Az ezredes nem morális értelemben azonosul a hírlapíróval, hanem az érzékek útján. Vezeklésül csupa olyan ételt és italt rendel, amit szerinte a koldusszegény hírlapíró szokott fogyasztani. Soha nem érzett éhség vesz erőt rajta, ezért újabb és újabb közönséges, egyszerű ételeket, italokat rendel.
Az író állandóan késlelteti, lassítja az eseményeket. A többi vendég a külvárosok népe – bérkocsisok, lókereskedők, klinikai szolgák, hullaszállítók stb. –, akik között az ezredes minden illemet félretesz, és a tíz ujjával eszegeti a papirosból a tepertőt, és állott sört és bort iszik hozzá. Utána pörköltmaradékot, retket és hagymát kér, később szalámicsutkát, majd csípős, átható szagú liptói túrót eszik.
A maga módján – ezzel a különös vezeklési ceremóniával – az ezredes az egyenlőtlen párbaj feltételeit akarja korrigálni, a lelkiismeretét akarja megnyugtatni. Nem akar utólag szemrehányást tenni magának, amiért teli hassal, francia pezsgős hangulatban puffantotta le azt a szegény ördögöt.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!
