A néphez és a hírlapíróhoz való leereszkedése mégsem valósulhat meg teljesen, mivel az ezredes az álruhája ellenére is megmarad a Kaszinó ezredesének.
A többi vendég gyanakodva méregeti, a csaposlegény és a kocsmárosné pedig olykor fel sem fogják az ezredes szavait, mert olyan furcsákat mond. Két különböző, egymás számára érthetetlen, egymás számára idegen világ találkozik itt össze a kocsmában.
A kocsma jelképezheti az ezredes fokozatos elidegenedését önmagától. Az igazi és a magára vett énje között sajátos konfliktus támad. Ezt jelzi, hogy a testrészei mintha függetlenednének tőle, mintha önálló életet élnének: „éhes volt a gyomra, éhes volt a szája” (nem ő volt éhes, hanem a gyomra és a szája). Az ezredesnek fölébe nő az étvágy, az étel.
Ekkor még nem tudja, hogy az Arabs Szürke, ahol életében először jár, élete utolsó állomása lesz. Az ösztönei jelzik neki a rendkívüli helyzetet, de az ezredes nem babonás ember, és nem gyanakszik arra, hogy ez amolyan figyelmeztetés. Nem érzékeli, hogy az egyre közeledő párbaj halállal fenyegeti – meg se fordul a fejében olyasmi, hogy nem ő fog győzni.
Az utolsó negyedórában az idős ezredes emlékezni kezd, felidézi a múltját, az ifjúságát. A közönséges ételek fogyasztása közben felidézi a különleges, ínyenc ételeket, amiket enni szokott: osztrigát, rákot, polipot, angolnát. Felidézi a Kaszinó miliőjét is, egyszóval meditációkba mélyed. Tulajdonképpen egy öntudatlan felkészülés történik a halálra.
A kiskocsma világa, az étkezés és az el-elgondolkozás minduntalan egymásba fonódik, összemosódik és sejtelemszerűvé teszi a novellát. Az álomszerűség oka az idősíkok és a színterek folyamatos váltogatása.
Az Arabs Szürke hangulatos életképét újra meg újra megszakítják a messzire elkalandozó emlékek, a „jelen” szinte észrevétlenül, gyakran vált át a „múltba” és a „jövőbe”, az „itt” pedig az „ott”-ba. A konkrét helyet és időt újra meg újra keresztezik a képzeletbeli, emlékezés által megidézett helyek és idők.
Az ezredes magányosan, meg nem értetten meditál éppen, amikor leendő ellenfele betoppan a kocsmába. Nem ismerkednek meg egymással, de felismerik egymást, mire az újságíró rémülten elmenekül. Az ezredes még megiszik egy pohárka „szilvaszeszt”, és úgy érzi, ezzel végképp kiegyenlítette tartozását ellenfele felé.
Miután megitta a pálinkát, már nem akar többé hasonlítani áldozatára. Rágyújt egy bunkóformájú havannaszivarra, és miközben elszívja azt a bizonyos utolsó szivart, ellenfelét már halottnak tekinti. (Egy pillanatig sem kételkedik a párbaj kimenetelében: biztos abban, hogy ő fog győzni.)
Ekkor már fellázad saját szerepjátszása ellen, a szivart már a régi előkelőséggel, komolyan és ünnepélyesen gyújtja meg. Miközben az első füstgomoly homályba borít mindent körülötte, az ezredes eltűnik a kocsmából – és eltűnik az életből is.
A párbaj eseményeit nem követjük végig, már csak az ezredes haláláról értesülünk. Arról is úgy, hogy az este betérő hullaszállítók közül az egyik csak úgy mellékesen megjegyzi: „valami civilbe öltözött ezredest kellett fuvaroznom”.
A hagyományos értelemben vett lélekábrázolás nincs Krúdynál, hanem a jellemeknek a stílusba oltott kettőssége figyelhető meg. Az ezredes csak a Kaszinó tagjaként volt életképes ember, személyisége degradálódik, és ezt nem tudja elviselni.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
