A Menyegző műfaja tehát hosszúvers, de ezen belül sok egyéb műfajt játszat össze Nagy László, így hozva létre műfaji többszólamúságot. Megtalálhatók a versben a lakodalmas ének, a rigmus, a nóta jellemző jegyei is, és láthatjuk a haláltáncok fogvacogtató elemeit benne.
A vers hangulata nyomasztó, feszült. A költő elég kritikusan szemléli a lakodalmon részt vevő mulatozó tömeget. Iszonyodva, rettenettel ír róluk, főleg az öregekről (az öregség a gúzsba kötő szokások, a hamisság, a múlt merev szokásaihoz való ragaszkodás szinonimájaként jelenik meg). Velük ellentétben a fiatal pár a tisztaságot, a jövőt, az újdonságot, a változást, az örök megújulást jelképezi.
A nyitó mondat – „Arccal a tengernek itt állunk párban” – utal arra a bolgár szokásra, hogy az ifjú pár bemutatkozott a tengernek is. Legalábbis sokáig hitték azt a vers elemzői, hogy ez egy bolgár népszokás, de a valóságban ilyen népszokás nincs. A vers azonban fiktív népszokásként mutatja be.
A mítosznak, a rítusnak, és a rítus kifordításának ugyanis fontos szerepe van: a műben egy sajátos szokás leírása jelenik meg, de a hagyomány, a múlthoz való kötődés itt nem pozitív érték, épp ellenkezőleg: a haladás, a változás gátjaként jelenik meg.
A fiatal pár elfordulása nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is értelmezhető. Tenger felé fordulásuk a végtelen felé fordulást, azaz a nyitottságot jelképezi. Ők mentesek minden megcsontosodott szokástól, mozdulatlanságuk erkölcsi tartást, tiltakozást sugall.
Nagy László a következőket írta ezzel kapcsolatban: „Szokásaink rabjai vagyunk, életünk e szokások fogságában telik. Így leszünk öregségünkre a múltunk foglyai, hacsak nem tudunk hátat fordítani mi is, mint a versben megjelenített ifjú pár.”
Az „arccal a tengernek” sor rögzíti a vers alaphelyzetét: az ifjú pár a tenger felé fordítva, az őket ünneplő tömegnek háttal áll, mégis jól „látja”, hallja, érzi, hogy mi történik mögötte. Ami a hátuk mögött zajlik, az megcsúfolása minden szép emberi értéknek.
A friss házasok hihetetlen érzékenységgel észlelik, ahogy a lakodalom fajtalan, gátlástalan orgiává fajul, pontosan jelenítik meg az események mozzanatait, a látvány természetét.
A versben leírt látvány fokozatosan látomássá, irreális képsorrá válik. Ez a képsor lényegében egy képekbe oltott ítélet: kifejezi azt az értékrendet, amit az ifjú pár képvisel, és azt az erőt, amit a fiataloknak a látvány elviselésére kell fordítaniuk.
Közben a vers hangulata is egyre feszültebb: ahogy sűrűsödnek a kiabálások, kurjantások, úgy fokozódik a feszültség is. Az egész művet áthatja a morális felháborodás, ugyanakkor moralizálás, erkölcsi tanítás egy szó sincs a műben. A költő nem közvetlenül a saját nevében szólal meg, hanem az ifjú páron keresztül fejezi ki az érzéseit.
Ez jelezheti azt is, hogy a modern korban már lehetetlenné vált a váteszi költőszerep: már nincsen a közösséghez hitelesen szólni tudó lírai személyiség. A közösségi költő mint olyan megszűnt, és csak áttételesen lehetséges erkölcsi üzenetet megfogalmazni.
Nagy László tehát teljes egészében azonosul az ifjú párral és azzal, amit ők jelképeznek, jelentenek a számára. A vers hangvétele, szófordulatai is a fiatalok beszédstílusát idézik, bár abban, amit magukról mondanak, ráismerhetünk a költőre.
A költemény tehát nem prófétáskodó, patetikus hangon fogalmazza meg a maga üzenetét, hanem a fiatal pár drámai helyzetének logikája szerint, akik kiszolgáltatottak, akik kénytelenek jelen lenni a lagziban, hiszen az ő lakodalmuk. Mindazt, ami körülöttük történik, voltaképpen ők látják és ők nevezik meg, ők adják elő T/1. személyben, de beszédük spontánul fölszakadó lázas beszéd, amely vízió benyomását kelti.
A versbeszéd tehát hol az ifjú pár monológja, hol a mulatók egyikének-másikának egy-egy szólama (írásképpel, tipográfiailag is kiemelve).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
