A stílus erősen nominális: nagy a névszók túlsúlya. Ez jól illik a nyers, naturalisztikus ábrázoláshoz.
A vers szavai elég változatos stílusárnyalatúak. Számos stílusréteg megtalálható: fennkölt (pl. pázsitos bolygó, mirtusz), alpári (pl. eltaknyult, csajok, okádik), archaikus, népi (pl. ősatyák, gatya, höbög, nyüves, bagzik). Ehhez hozzájönnek a technicizált világra vonatkozó kifejezések (pl. heroin-fehér, revolvertáska-kezek, sevrócipók, miss Európák, propeller-fejű).
Kifejezőeszközök: ismétlés, soráthajlás, kijelentő és felkiáltó mondatok, fokozás, alliteráció, ellentét, metonímia, mondatpárhuzam („a parafafejek…”, „a gumifejek…”, „a mumusfejek…”).
A szövegszerkesztésben fontos szerepet kap az ősköltészetből is ismert gondolatritmus: „Arccal a tengernek itt állunk párban”, „arccal a tengernek, s kezek a hátunk mögött”, „arccal a tengernek s mosolyogni a gigászi mókát”, „arccal a tengernek itt állunk gyönyörű párban”, „arccal a tengernek s lagzi a hátunk mögött”, „s mi arccal a tengernek itt állunk párban megmerevítve”, „arccal a tengernek itt feszülünk öntve szoborrá”.
Motívumok: tenger, csillag, kozmosz archetipikus képe, éjszaka, hajnal, május – időtoposzok, búza és rizs – termékenységi és életszimbólumok, menyegző – élet fordulópontja, újrakezdés, beavatódás, termékenység, felnőtté válás szimbóluma,
A vers alapellentéte az erkölcsi tisztaság és az erkölcsi romlottság. Ebből az alapellentétből bomlanak ki a további ellentétek: öregség-fiatalság, hagyomány-újdonság, elmúlás-jövő, élet-halál, nász-haláltánc stb.
Figyelemre méltó a költői felnagyítás eszköze: Nagy László végtelenné, időtlenné nagyítja fel a lakodalmi forgatagot, világméretűvé fokozza a vers alaphelyzetét, az elaljasodás vízióját, a felszabaduló ősi hajlamokat: ez az orgia öröktől fogva és örökké tart („örökké bort ad a fűrt, / örökké születik a bárány”).
A tér-és időmetaforák időtlen és mindenütt jelenvaló mitikus történéssé emelik a lakodalmi szituációt. Így világméretekben is érvényesül az erkölcsi tisztaság és romlottság ellentétpárja.
Az egyik pólus tehát az ifjú pár: arcukon ünnepélyesség, várakozás, meghatottság: ők vállalták azt, hogy szerelmükből új világ szülessen („mi vagyunk a tűz, mi vagyunk a vér, a tej meg a méz, / kozmikus küldetés ősatyák kőtáblái ellen, / törni törekké, akár a laskát, ez a mi csatánk, / békesség vagyunk, az újrateremtés indulata”).
A fiatalok az elszántság, a tisztaság jelképei, ahogy a mindenség kőfokán, „a végtelenségbe bevágó / szárazföld csőrehegyén” állnak. Velük rokon elem a tenger a maga végtelenségével, ősi tisztaságával.
A másik pólus a lakodalmas nép, amely egyre mámorosabb, egyre részegebb és egyre romlottabb lesz: fajtalan, gátlástalan, groteszk orgiába fullad a lakodalom. Ezt a mulatozást a cinizmus, az embertelenség és az önzés irányítja.
A fiatal pár nem egy nagy és szent hagyomány részese lesz, mivel a hagyomány kifordul önmagából: a vének irányította tömeg beszennyezi az ünnepet.
Az elején mondott szép kívánságok (pl. „Legyetek termékenyek, legyetek termékenyek”) is csak üres lózungok, a szent gondolatok lakodalmi rigmusokká profanizálódnak, a nyers kiáltozások özöne, a lagzi tombolása eltiporja a fennköltebb érzéseket.
A teljes kép apró részletekből áll össze, amelyek nem különülnek el mereven egymástól. Ez hasonlítható a filmek montázstechnikájához.
Megtalálható a műben a szürrealista képalkotás is. Megfigyelhetjük, hogy a mátkapár végig egészként áll előttünk, míg a lakodalmas nép hol mint kezek, hol mint lábak vagy fejek és arcok gomolygása van ábrázolva: kezekből, lábakból, cipőkből, fejekből álló „szörnyetegszerű” masszát alkot. Ez jól kifejezi azt, hogy a világ, a teljes emberség darabokra töredezett: a testrészeket ábrázoló képek a káoszt, a formátlanságot, az értéktelenséget, a pusztítást jelképezik.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
