Az egész mű egy nagy felkiáltás és megkönnyebbülés, azé az emberé, aki végre megtalálta a gyógyírt a bajára. Petőfi már a vers elején rögtön meghatározza, hogy mely gondolat bántja:
Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Az ilyen elmúlás, akár betegség, akár öregség következtében történik, visszataszító a költő számára.
Ezután azt is kifejti, hogy miért:
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Tehát azért, mert akkor lassan, őrlődően, tehetetlenül hal meg, mintha valamilyen belső féreg foga rágná (ez a féreg a betegség, amelyet Petőfi hatásosan érzékeltet megszemélyesítéssel és az alliteráció eszközével: „féreg foga”). Akkor úgy hervadna el, mint a virág, vagy úgy fogyna el, mint a gyertya (ez két nagyon szemléletes hasonlat).
Ne feledjük, ezt 24 évesen írja! Rettentően fiatal volt még ahhoz, hogy ilyesmin tépelődjön. Igaz, nem maga a halál ténye bántja, hanem a halál mikéntje.
Az a gondolat bántja, hogy petyhüdten, ágyban kell meghalnia, neki, aki csupa romantikus tűz, csupa tettre kész erő, csupa mozgás, csupa életerő. Ez a bántó gondolat fészkelte be magát az agyába. Ő nem ágyban, párnák közt, lassú, beteg sorvadással akar meghalni, ő elutasítja ezt a halálnemet.
Ezt az elutasítást negatív töltésű szavak („elhagyott”, „üres”) és két tiltó értelmű felkiáltás jelzi:
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Istenhez fordul, pedig Petőfi nem szokott Istenhez fohászkodó verseket írni. Az anafora eszközével nyomatékosítja, hogy nem így akar meghalni („Ne ily halált adj, istenem, / Ne ily halált adj énnekem!”)
Olyan halált kér Istentől, ami nem lassú, hosszadalmas, észrevétlen elmúlás („hervadó virág”, „elfogyó gyertyaszál”), hanem valami hirtelen, gyors, elemi erejű halál, mintha kőszirt volna, amelyet ledönt egy földrengés, vagy fa, amelybe belecsap a villám.
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le… –
Érdekes ellentétet figyelhetünk meg a természetes halált és a hősi halált kifejező metaforák között. A lassan elhervadó virág ellentéte a villámcsapás, szélvész által kicsavart fa. Mindkettő növény, de míg a virág kicsi és gyenge, a fa nagy és erős.
A másik ellentét a lassan elfogyó gyertya és a földrengés által ledöntött kőszirt között feszül: a kicsi, lágy, könnyen felolvadó, hamar elenyésző anyagból készült gyertyával szemben a szikla nagy, nehéz és kemény kőzet, amely nehezen semmisíthető meg.
A gyenge-erős ellentét azt jelzi, hogy nem mindegy a költőnek, hogy milyen fizikai állapotban éri őt a halál: szeretné, hogy ép, erős és egészséges legyen, amikor meghal.
A metaforikus képekkel azt fejezi ki, hogy valami olyan halált szeretne, amely a természeti csapásokhoz hasonló, amely az égből, föntről jön, vagyis elemi erők által, lenyűgöző, nagyszerű természeti jelenségek által történő pusztulásra vágyik.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
