A gondolatjel után azonban a vers visszatér előbbi ritmusához, lecsendesedik, lelassul. Hosszabb sorok és spondeusok tűnnek fel. A színek közül a fekete válik uralkodóvá:
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!
Megrendült ünnepélyességű a nagy temetési nap végső látomása. Petőfi azzal a biztos hittel zárja a verset, hogy az utókor hálás lesz önfeláldozó hőseinek, és megadja nekik a végső tisztességet.
A „szent világszabadság” megszólításával („Érted haltak, szent világszabadság!”) fejezi be a verset. Ez a vers legfőbb gondolata, a világszabadság, amelyért a költő kész meghalni.
A költemény, ha belegondolunk, nemcsak a halálról szól. Valójában a kétféle halálnem kétféle életet, kétféle magatartást is jelképez. Az elhervadó virágként, elfogyó gyertyaként bekövetkező észrevétlen, csöndes halál a felesleges életet jelképezi, a szélvész által kicsavart fa, a földrengéstől leomló kőszirt azonban azért pusztul el, mert vakmerőn ellenálltak valamilyen elemi természeti erőnek.
Ugyanígy az átlagember is választhatja a nagy tettektől mentes, következmények nélküli életet és a hősies, nemes céloknak szentelt, tudatosan választott, önfeláldozó életet.
