De aztán újragondolja a dolgot. Mert igazából nem az a baja, hogy nem betegen, legyöngülve akar meghalni. Ha épen és erősen hal meg, neki az is kevés, mert igazából az is passzív halál.
A három pont a töprengés csendjét jelzi, azt, hogy gondolkozik. S utána a két gondolatjel között levő részben kapunk magyarázatot, hogy valójában miért is bántja Petőfit az ágyban, párnák közt való halál gondolata.
Valójában az bántja, hogy ha ágyban, párnák közt hal meg, akkor céltalanul kell meghalnia, a semmiért, csak azért, mert elmúlik az élete. Akkor nem lesz valami nagy közösségi tett a halála mögött. Ha így halna meg, az olyan lenne, mintha az a gyertya senkiért, semmiért, céltalanul világítana.
Tehát igazából az a baja, hogy fél, hogy a halál úgy köszönt majd rá, hogy nem feláldozta az életét, hanem csak úgy kimúlt, anélkül, hogy valamilyen nagy ügyet szolgált volna a halálával.
Ezt akkor értjük meg, amikor a két gondolatjel közé ékelt forradalmi víziót elolvassuk, amely egyetlen hatalmas versmondat és a cselekvő halál képe jelenik meg benne. Petőfi víziója szerint egy nap majd minden rabszolganép megütközik a zsarnoksággal a szent világszabadságért, és ő abban a csatában akar meghalni.
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ebben a részben látási és hallási képzetek ismétlődnek, pl. ilyen a lelkesedés piros színe: pirosló arc, piros zászló. A piros szín a vérre, a forradalomra utal, de nagyon sok többletjelentést is hordoz: áldozat, radikalizmus, tűz, tüzes tettre készség, érzelemgazdagság, szerelem, szív színe, meleg szín.
Az „elharsogják” kifejezés pedig érzékelteti, hogy a „Világszabadság!” szent jelszava a földkerekségen kelettől nyugatig végighömpölygő mennydörgése lesz a forradalomnak. Ez a szó önálló verssorba kerül, ezzel kiemeli a költő, és a felkiáltójellel is hangsúlyt ad neki, minthogy a nagy utolsó harcnak ez lesz a célja, a világszabadság kivívása.
Az is kiderül, hogy a forradalom ügyét a költő nemcsak a magyarsághoz köti, hanem minden rabszolganépről és világszabadságról beszél, tehát nála ez a gondolat egyetemes érvényű.
Az emberiség Petőfi számára náció feletti fogalom: neki minden nép ember, aki itt a földön él. S minden ember számára fontos a hármas jog, amelyet Petőfi A XIX. század költőiben megfogalmazott: az anyagi, jogi és műveltséghez való jog.
Aztán E/1. személyben folytatja:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. –
Az összecsapás forgatagába vezet el minket: acéli zörej, trombiták riadója, ágyúdörej hallatszik. Ezek nagyon erőteljes hangjelenségek. A fújó paripák száguldása gyors mozgást érzékeltet, ebben a részben csupa mozgalmas igét látunk („elharsogják”, „megütközik”, „száguldjanak”).
A föllelkesült költő csak ebben az utolsó ütközetben tudja elképzelni azt a fajta halált, amely számára megnyugtató lenne: ebben a csatában akar elesni, fel akarja áldozni az életét a nagy célért, a világszabadságért.
Ha ebben a csatában esik el, az már nem passzív megsemmisülés, hanem hősi halál, a szent cél szolgálata, hozzájárulás a világszabadságért harcolók győzelméhez. Petőfi olyan magas erkölcsi eszményt képviselt, hogy boldogan áldozta fel az életét, sőt, el is szánta magát egy ilyen halálra, és nem elégedhetett meg kevesebbel.
Egy ritmusváltás figyelhető meg ennél a résznél: eddig lejtő jambusi sorok voltak, innentől („Ott essem el én”) azonban robogó anapesztusok vannak, melyek jól érzékeltetik a vad rohanást, a csata zaját, a heves szívdobogást.
A verssorok is rövidebbek, izgatott lüktetést adnak a versnek, s jól idomulnak a témához, a nagy szabadságharc mozgalmasságához. Egyre gyorsul a vers tempója, egyre nagyobb a lendület.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
