A csend és a hangerő verse
Nemes Nagy Ágnes arra figyelt fel A Tisza kapcsán, hogy a versben benne van a csend és a hangerő is, a versminimum és a versmaximum is (ezen a két szón az a pszichológiai hatás értendő, ami alatt vagy ami felett a vers már nem funkcionál).
A költészet mindig is – de különösen a romantika óta – igyekezett megragadni azokat a tudat alatti benyomásokat, érzéseket, amelyek olyan halkak, olyan tűnőek, vagy bár rendkívül erősek, de olyan homályosak, hogy ellenállnak annak, hogy az értelmünkkel megragadjuk őket. Ezeket a névtelen érzelmeket akarták a költők a vers által megnevezni.
Ezzel ellentétes irányú az a szintén állandó költői törekvés, hogy addig fokozzuk a hangerőt, az indulatokat, amíg felül nem kerekednek a valóság tényein.
A Tisza egy ártatlannak tűnő tájleíró vers, amelyben a költészetnek ez a két legszélsőségesebb törekvése egyszerre van jelen.
A vers első része a szorosan vett tájleírás, amely a végén a természetet dicsőítő himnusz magasságába jut el. Petőfi eljut odáig, hogy felismeri: vannak dolgok, amiket még ő sem tud kimondani, rátapint a kimondhatóság határaira, ezért dicséri a csöndet, a szótlanságot („mentül inkább hallgatsz, / Annál többet, annál szebbet mondasz”). A hallgatás nagyságát, erejét más költők is dicsérték már persze.
A vers 15 strófájából 11 azt sugallja tájképeivel, hogy a leírás, a szavakkal való kimondás legfelső foka a hallgatás, tehát ennek a tájleírásnak az elnémulásig futó íve van. Szövegszerűen is megjelenik, hogy a költő „némán, mozdulatlan” állt, szóhoz sem jutott, nem tudta szavakkal kifejezni, amit érzett a természet szépsége láttán, mert az kimondhatatlan.
A rezgésekkel teli csend dicsérete után a költő egy átvezető részen keresztül eljut a zárószakaszig, amelyben a Tisza zúg és bőg: itt a másik pólus, a hangerő maximuma jelenik meg.
Petőfi ebben az őrjöngésben, harsogásban persze a világot rázó szembeszegülést látja. Minduntalan visszatérő képek nála a szélvész, a vihar, a tűz és a vér. Fiatal volt, nyugtalan, temperamentumos és forradalmár.
