A 6. versszakban nem hallunk hangokat: a tanyák csendes világára fókuszál a költő tekintete, és a hallásunk helyett a látásunkat célozza meg: színbenyomásokat kapunk, pl. a búza, mivel még éretlen, zöld színű („S a smaragdnak eleven szinével / A környéket vígan koszorúzza.”)
A 7. strófában megsejtjük a nádasok jelenlétét is valahol messzebb, mivel onnan szállnak fel a vadludak.
A 8. strófában még messzebb tekintünk, a tanyákon túlra, ahol egy öreg, düledező csárda áll. A csárda és a betyár alakja a puszta-romantika kedvelt motívuma volt. Ez a strófa az, ahol a tekintet végképp leérkezik a földre.
A 9-10. versszakban viszont a látókör összeszűkül, majd egyetlen pontba zsugorodik, a homokban levő élővilágra, a vércse fészkére, az árvalányhajra, a szamárkenyérre, a tarka gyíkokra. Ezek a képek már az emberi világtól nagyon távoli világot jelenítenek meg.
Olyan apró lényeket mutat meg nekünk a költő, hogy csak letérdelve, sőt, lehasalva nézhetjük meg őket. Valószínűleg gyerekkori emlék ihlette ezt a két strófát: Petőfi talán kisfiúként csodálta meg így az apró növényeket és állatokat.
A 11. strófában váratlanul megint a messzeségbe nézünk, a látóhatár szélére. A költő feláll, és ismét végigtekint a tájon, ameddig a szem ellát. Tekintete távolra vándorol, ezúttal a horizontot nézi, a messzeséget, látóköre kitágul: „Messze, hol az ég a földet éri”, gyümölcsfák kéklenek, a távolban pedig egy templomtorony körvonalát sejteni.
A strófa végén gondolatjel található, amely mindig arra figyelmeztet, hogy meg kell állnunk: a költő szünetet tart, eltűnődik, mielőtt rátérne a vers legfontosabb gondolatára az utolsó versszakban.
A 12. versszak (a vers zárlata) hasonlít az 1-2. strófához: Petőfi az alföldi tájhoz való kötődéséről beszél. Meghitt, személyes vallomással, igen hatásosan zárja le a költeményt: „Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!”
Tehát E/2. személyben megszólítja az alföldet, amelyhez olyan erősen kötődik, hogy eltűnik a távolság közte és a táj között: úgy érzi, mintha már fizikailag is ott lenne az alföldön. Ezt az „itt” határozószó árulja el, amelyet négyszer ismétel az utolsó versszak.
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sir is fölöttem.
Vagyis itt, a szülőföldjén ringott a bölcsője, és itt lesz majd a sírja is. Petőfi Vörösmarty Szózatának szövegére játszik rá: „Bölcsőd ez s majdan sírod is / Mely ápol s eltakar”, írta Vörösmarty).
Az alföld verselése ütemhangsúlyos, kétütemű tízes (4/6), félrímes (x a x a) sorokból áll.
Részletes elemzés ITT található.
