A 2-3. strófában kezdi leírni az alföldet Petőfi, méghozzá úgy, hogy többféle perspektívából is megmutatja nekünk. Először fentről, a sas nézőpontjából, a rónák fölé szállva nézi meg a Duna-Tisza közét, amelyről egy átfogó képet mutat. (Talán a felszabadult sas-lélek repül fel a felhők közé, persze csak gondolatban.)
„S mosolyogva néz rám a Dunától / A Tiszáig nyúló róna képe”: ez arra utal, hogy nemcsak a költő szereti a tájat, hanem a megszemélyesített táj is a költőt, hiszen szelíden, szeretettel mosolyog rá, mint egy édesanya (Petőfi szokta is magát szülőföldje „fiának” nevezni más verseiben).
A 4-10. versszakban a költő nézőpontja lefelé közeledik, majd teljesen leér a földre. Apró életképek sorát villantja fel, melyekben mindent szemügyre vesz a legnagyobb dologtól a legkisebbig. Megismerhetjük az alföld jellegzetes növény-és állatvilágát, pl.
- a delelő gulyát a gémes kútnál
- a nyargaló ménest, a csikóst
- a megművelt földeket, a búzamezőket
- a tavat a vadludakkal és a nádast
- a csárdát, ahová betyárok járnak
- apró állatokat és növényeket.
Nézzük meg ezeket strófánként, részletesebben! A 4. versszakban a Kiskunságban legelő gulyákat vesszük szemügyre:
Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.
A „delelés” a delet jelenti, amikor a nap delel.
A „hosszú gémű kút” a gémeskút: ennek a kútnak a gémje (egy hosszú farúd) hosszú gémnyakhoz hasonlít (a gém egy hosszú nyakú madár). A gémre akasztják a vödröt, az megy bele a kútba, a gém másik végén pedig egy ellensúly van, egy nehezék.
A „vályú” hosszú itató, amely fából vagy vályogból készült, és azért kellett hosszúnak lennie, hogy sok állat odaférjen hozzá.
A „kövér” jelzővel érzékelteti a költő, hogy a marhák milyen jóltápláltak, milyen sok élelmet biztosít számukra az alföld. Egyébként csendes állatokról van szó, csak a nyakukba akasztott kolomp halk hangja töri meg a csöndet.
Ezzel a csöndet és nyugalmat, álló jelleget közvetítő strófával szemben a következő versszak mozgalmas, lendületes és zajos, hiszen ménes vágtat a pusztában (a dinamizmust a soráthajlások is erősítik):
Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
Az 5. strófában lovak patadobogását halljuk: a költő hangutánzó szavakkal érzékelteti velünk azokat a tipikus hangokat, amelyek az alföldi tájon gyakoriak: az ostorpattogást, a csikósok kurjantásait, a lovak patadobogását. Látni nem látjuk a ménest, csak a hangbenyomások sejtetik meg, hogy valahol a messzeségben lovak nyargalnak.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
