Petőfi Sándor: Egy estém otthon (elemzés)

Az apa előítélete a színészmesterség iránt nem szűnt meg az évek alatt, erről ad hírt Petőfi szinte a prózai közlés kötetlenségével, lazaságával a 4. strófában:

Szemében „mesterségem”
Most is nagy szálka még;
Előitéletét az
Évek nem szünteték.

Az apa fiának szóló „dicsérete” valójában elmarasztalás:

„No csak hitvány egy élet
Az a komédia!”
Fülemnek ily dicsérést
Kellett hallgatnia.

„Tudom, sokat koplaltál,
Mutatja is szined.
Szeretném látni egyszer,
Mint hánysz bukfenceket.”

A költő azonban csak mosolyog magában apjának a színészettől való idegenkedésén:

Én műértő beszédit
Mosolygva hallgatám;
De ő makacs fej! föl nem
Világosíthatám.

Itt már nyíltan érezhető Petőfi gyöngéd fölénye előítéletes, makacs apjával szemben, akit elnéző jóindulattal hallgat, és nem száll vitába vele. Tudja, hogy nincs értelme megpróbálni „felvilágosítani”, mert annyira makacs az öreg, hogy úgysem tudná meggyőzni.

Viszont magában kedélyesen ironizál apja „műértő beszédén”, aki annyira nem konyít a művészethez és a kultúrához, hogy összekeveri a színházat a cirkusszal (a cirkuszi bohócok hánynak bukfencet a színpadon, nem a színészek).

A 8. strófában pedig a költészetre terelődik a szó, és Petőfi elszavalja egyik bordalát az apjának:

Továbbá elszavaltam
Egy bordalom neki;
S nagyon, nagyon örültem,
Hogy megnevetteti. 

A „továbbá” inkább prózai szövegbe való szó, ma már hivatalos csengése van, de a 19. században a mindennapi beszéd gyakori szava volt, amely éppen köznapiságával tűnt ki.

Petőfi talán épp költőietlensége miatt tette ezt a szót a strófa elejére, kihívásul, mint egy harci lobogót. Versei azért hatnak olyan természetesnek, közvetlennek, fesztelennek, mert a legmagasztosabb mondataiba is be-beszúr ilyen szavakat.

A „nagyon” szó pedig duplán szerepel, ami azt hangsúlyozza, hogy a költő öröme rendkívül mélyről fakad, amiért sikerült apját megnevettetnie a versével. Az apa nevetése és a fiú öröme egyébként azt érzékelteti, hogy már felengedett köztük a feszültség.

Apa és fia elfogadják egymást olyannak, amilyen, és már nem akarják egymást megváltoztatni, de ez nem jelenti azt, hogy az apa büszke is lenne költő-fiára:

De ő nem tartja nagyra,
Hogy költő-fia van;
Előtte minden ilyes
Dolog haszontalan.

Az öreg Petrovics szerint tehát a vándorszínészkedés (azaz a „komédia”) hitvány élet, a költészet pedig haszontalan dolog.

Petőfi tudomásul veszi apja makacs előítéletét, ismét nem száll vitába az öreggel, csak magában ironizál azon, hogy apjának nem sok hajszála hullott ki a tudományokért való fáradozásban, mivel csak a „húsvágáshoz” ért (az öreg Petrovics mészáros volt). Nem csoda, ha úgy vélekedik, ahogy.

Nem is lehet csodálni!
Csak húsvágáshoz ért;
Nem sok hajszála hullt ki
A tudományokért.

Tehát, ha némi iróniával, gyöngéd humorral szemlélik is egymást, apa és fia békét és kompromisszumot köt. Az öreg Petrovics nyilván örült, hogy Petőfi szakított a színészettel, mert az ő szemében a „komédia” volt a mélypont. A segédszerkesztői állás legalább biztos megélhetést ígért.

Az pedig, hogy fiát Vörösmarty pártfogolja, és versei hamarosan megjelennek, szintén kecsegtetett némi anyagi haszonnal, így ha sokat nem is, valamit mégiscsak jelenthetett az öreg Petrovics szemében.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!