Petőfi Sándor: Nemeti dal, A XIX. század költői, Egy gondolat bánt engemet, Az alföld, A puszta télen, Európa csendes, újra csendes, Felhők, Petőfi Sándor portréja, versei: A négyökrös szekér, Füstbement terv, István öcsémhez, A csárda romjai, A Tisza, Magyar vagyok, A királyokhoz

Annyit sem ér az élet…

Annyit sem ér az élet,
Mint egy eltört fazék, mit a konyhából
Kidobtak, s melynek oldaláról
Vén koldús nyalja a rászáradt ételt!

 

A törött tárgy motívuma az Annyit sem ér az élet… kezdetű versben is felbukkan, ahol a költő egy eltört fazékhoz hasonlítja az életet.

A konyhából kidobott fazék azt jelképezi, hogy amikor egy tárgy már nem használható arra, amire eredetileg tervezték, értéktelenné válik a szemünkben. A célszerűség, a hasznosság elve olyan erősen belénk égett, hogy az egykori funkciónak az elvesztése a fölöslegesség nyomasztó érzését kelti bennünk.

Az ember élete is ilyen fölösleges, hiábavaló és értéktelen (Kölcsey is ezt mondja a Vanitatum vanitasban). Ezt érzékeltetik a törött fazékhoz kapcsolt negatív képzetek: az, hogy kidobták, és az, hogy oldaláról egy vén koldus nyalja a rászáradt ételt.

 

 

Fejemben éj van…

Fejemben éj van, éjek éjjele,
S ez éj kisértetekkel van tele;
Agyamban egymást szűlik a gondolatok,
S egymást tépik szét, mint vadállatok.
Lázzal verő szivemnek vére forr,
Mint boszorkány üstjében a bűvös viz.
Gyúlt képzeletem mint meteor
Fut át a világon és magával visz,
Laktársam a kétségbeesés,
Szomszédom a megőrülés.

 

A költő belső vívódásait legérzékletesebben talán a Fejemben éj van… kezdetű „felhőfoszlány” fejezi ki.

Ez egy önjellemző vers, melyben a lírai én saját dúlt lelkiállapotát ábrázolja kívülről, metaforákkal: azt az állapotot írja le, amikor valakit rögeszmeszerű, sötét gondolatai már-már a téboly határáig sodornak.

Romantikusan túlzó képeket használ: éjszaka van a fejében, amely tele van kísértetekkel, kísértő emlékekkel, összegabalyodott gondolatai olyanok, mint az egymással verekedő vadállatok, szíve lázasan ver, vére forr, felgyúlt képzelete meteorként száguld vele és a világ végére sodorja.

Itt is a vers vége a leghatásosabb: „Laktársam a kétségbeesés, / Szomszédom a megőrülés”, kiált fel a költő. Azonban mivel a forrongó elme teremtő erővel bír, ez a megőrülés az alkotó zseni tehetségének romantikus kifejeződése is lehet.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 16. oldalra!