A Felhők fogadtatása és jelentősége
A Felhőket döbbenten fogadta a korabeli kritika. A Jelenkor kritikusa jóhiszeműen, elismerően nyilatkozott róla, de még ő is megjegyezte, hogy a Felhőkben „nem látjuk többé az életvidor magyar szilaj dalost, hanem a magába szállt keserűn eszmélkedő természeti bölcsészt” (1846. május 7.).
Ellenséges, értetlen kritikák is születtek, ilyet közölt pl. a Honderű című lap, melyben a kritikus közli, hogy a Felhők verseit akár nem-verseknek is lehetne nevezni, vagy „szaggatott gondolatoknak prózában!” (1846. december 1.)
Később Gyulai Pál is azt írta nagy hatású Petőfi-tanulmányában a Felhőkről, hogy a költő „többi műveihez mérve nem bírnak nagy beccsel.„
Horváth János pedig úgy nyilatkozott, hogy az „egész Felhők cyklust egy őrült-genre lappangó szerepjátszásának nézem…” Szerinte a „költeménykék” (Gyulai Pál szavajárásával) érdeme „nem is a gondolat eredetiségében, hanem csak a kifejezés pregnáns erejében van, ha van” és a „Felhők költői értéke a népdalokéhoz képest csekélyebb„.
Manapság az irodalomtörténészek a romantikán túlmutató, a klasszikus modernség felé közelítő költői kísérletnek tartják a Felhők-ciklust. A hiteles érzések, hangulatok, a versek intimitása, személyessége miatt könnyű a lírai ént azonosítani a fiatal költővel, aki saját kétségeit, hangulatait írta meg.
Valószínű, hogy a Felhők versei Petőfi legmodernebb alkotásai, de későbbi költészetében nincs folytatásuk (bár a Felhők két lényeges poétikai eszköze, a látomásos képalkotás és a vallomásos jelleg megőrződik költészetében). Vannak, akik a modern irodalom alapjának tekintik a Felhők verseit.
Petőfi olyan személyiség volt, akiben még a legmélyebb válság közepette is élt a tettvágy és a bizakodás, a vágy az igaz, tiszta életre, a lélekemelő boldogságra, a harmóniára. A Felhők megírása után legyőzte komor lelkiállapotát és meghasonlottságát, s új távlatok felé indult el.
