A 20. században már jobban felismerték jelentőségét. Amikor Babits Mihályt egyszer megkérdezték, hogy melyik a legszebb magyar vers, félig-meddig tréfásan azt válaszolta: „az Óda a nyugati szélhez, Tóth Árpád fordításában…”
Való igaz, hogy a magyar fordítás művészileg teljesen egyenrangú az angol eredetivel: aligha van még egy olyan nép, amely ilyen magas színvonalú fordításban olvashatja a maga nyelvén ezt a verset. Tóth Árpád sikeresen ötvözte a tartalmi pontosságot a formai eleganciával, szinte még az áthajlások is mind ugyanott vannak, mint az eredetiben.
Óda a nyugati szélhez
1
Nyugati nyers Szél, Ősz sóhajja, vad!
Te láthatatlan! jössz, és mintha mord
Varázsló űzne szellemrajt, szalad
A sárga s éjszín s lázpiros csoport:
A pestises lombok holt népe – Te,
Kinek szekere téli sutba hord
Sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le,
Aludni, mint a test, mely sírba dőlt,
Míg azúr húgod, a Tavasz szele
Megint kürtjébe fú, s riad a föld
S édes bimbónyáj legel a napon
S völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt;
Vad Szellem! szálló, élő mozgalom!
Ki rontasz és óvsz! halld, óh, halld dalom!
2
Te, kinek – míg az ég reng – áramán
Omló felhő, mint hullt lomb, andalog,
Hullatja busa ág: Menny s Óceán,
S zápor zuhan s villám, bús angyalok
S kibomlik már kék útad tág legén,
Mint vad menád-haj s szikrázik s lobog
Az ég aljától, hol kihúnyt a fény,
Az ég ormáig a közelgető
Vihar sörénye! – Óh, Te, a szegény
Év gyászdala, ki zengsz, míg rest tető
Gyanánt az Éj, e roppant sírhalom
Borul körül s bús boltját reszkető
Páráid terhelik s a hűs falon
Vak víz s tűz s jég tör át! – oh, halld dalom!
3
Ki felvered nyár-álmából a kék
Földközi Tengert, mely lustán pihen
Kristályos habverés közt fekve rég
Habkő fokoknál, Baiae öbliben,
S álmában agg kastélyok tornya ring
A hab sürűbb napfényén égve lenn,
S azúr moszat s virág lepi be mind,
Oly szép, hogy festve sem szebb – óh, te Szél,
Ki jössz, s Atlant vad vízrónája ing
S fenékig nyílik, s látszik lent a mély
Tenger-virág, s mit az iszap bevon:
A vízi vak lomb, mely zöldelni fél,
Mert hangod csupa sápadt borzalom,
Melytől remeg s széthull – óh, halld dalom!
4
Ha lomb lehetnék, s vinnél, bús avart,
Vagy felhő, szárnyaid közt lengeni,
Vagy hullám, mely bár zúgasd és kavard,
Szabad, majdnem miként Te s adsz neki
Erőt, erős Úr! – vagy ha csak kora
Kamaszidőmnek térne gyermeki
Víg lelke vissza, óh, ég vándora! –
Midőn társad valék s hivém: elér
A lélek s túlröpül – óh, tán soha
Nem zengne jajszóm, mely most esdve kér:
Ragadj el hab, felhő vagy lomb gyanánt,
Mert tövisekre buktam s hull a vér
S zord órák súlya húz, s lánccal fon át,
Lelked szabad, vad, büszke rokonát!
5
Legyek hárfád, mint hárfád a vadon,
Hulló lomb vagyok én is, ne kimélj!
Ha vad zenéd felzúdul szabadon,
Lomb s lélek hadd kisérje őszi, mély
Dallal, mely édes, bár fáj – óh, te zord
Lélek, légy lelkem, én s te: egy személy!
Holt szellemem a Tér ölén sodord,
Tört lombként, melytől sarjad újra más!
S dalom égő zenéjét messzi hordd,
Mint oltatlan tűzhelyről a parázs
Röpül, óh, szórd szét, hol csak ember él!
Ajkam szavából prófétás varázs
Kürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél,
Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?
(Tóth Árpád fordítása)
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
