A 2. egység (4-5. rész) a beszélőnek azt a vágyát szólaltatja meg, hogy a széllel, a természettel egybeolvadjon, azonosuljon.
A 4. részben a hangnem elcsendesedik, már nem imitálja a szél tombolását, de a vers lendülete továbbra is megmarad.
Az 1-3. rész kulcsmotívumai (lomb, felhő, hullám) kétszer is megismétlődnek. A lírai én vágyat érez a velük való azonosulásra, szeretne hozzájuk hasonló lenni.
Itt kezdődik a voltaképpeni kérés, könyörgés, amely tulajdonképpen egy világi (profán) ima, és amely áthúzódik az ötödik, az utolsó részbe is, ahol kiteljesedik. Először csak feltételes módot használ a beszélő („lehetnék”), aztán felszólító módot („legyek”, „sodord’, „szórd szét”).
Szeretne lomb, felhő, hullám lenni, vagy az a korlátlan képzeletű kamasz, aki együtt tudott szállni a széllel. Vagyis felül szeretne emelkedni a lét nyűgein.
A szabadság hívása romantikusan szélsőséges módon történik. A zilált képek között itt jelenik meg először valami meglepő személyesség. Mintha egy tengeri vihar kulisszái mögül szólna ki egy teljesen emberi léptékű elveszettség: „– vagy ha csak kora / Kamaszidőmnek térne gyermeki / Víg lelke vissza”. A romantika fedezi fel a gyerekkort, és tekinti először kitüntetett korszaknak az ember életében.
Fogékonyságából és érzékenységéből a romantika kultuszt is teremt. Az elvesztett aranykor nem egyszerűen a boldogság koraként jelenik meg: a kamaszkorral egy képesség tűnik el, a „szárnyalás” képessége. A felnőtt már nem tud felülemelkedni a mindennapos problémákon.
A beszélő fájdalmasan felsóhajt, hogy nem panaszkodna, ha még élne benne az a gyermeki hit, hogy olyan szabad és hatalmas, mint a szél. De az élet megsebezte, álmai szertefoszlottak, ezért kéri esengve a szelet, hogy ragadja magával, mintha hab, felhő vagy lomb lenne.
„Ragadj el hab, felhő, vagy lomb gyanánt, / mert tövisekre buktam s hull a vér.” Ezekben a hasonlatokban (hab, felhő, lomb) a lírai én és a szél közti óriási távolság és egyenlőtlenség fejeződik ki. A beszélő a szabadság hiányának állapotában ábrázolja önmagát („zord órák súlya húz s lánccal fon át”).
Az utolsó sorban viszont váratlan indoklással felemeli magát: „Lelked szabad, büszke, vad rokonát!” Az, hogy a szél lelki rokonának tekinti magát, azt jelenti, hogy a végtelen szabadság rokona ő.
Az 5. rész (az utolsó 14 sor) kibontása, variációja a vallomásnak. A beszélő a 4. részben már a szél lelki rokonának vallotta magát, itt pedig a széllel való teljes egyesülésre vágyik. Ami ott még ábrándos vágyakozás volt, az itt már elszánás: „Légy lelkem, én s te: egy személy!” A széllel való egybeolvadás azt jelképezi, hogy a lírai én a létezés teljességét a szabadságban akarja megtapasztalni.
Itt már nem az előző részek hasonlatait használja a költő, hanem újakat teremt. A szélben felzendülő hárfa szeretne lenni, hogy a szél már mintegy az ő hangján keresztül szólaljon meg. Vagyis azt szeretné, hogy a megtapasztalt szabadság a költészetében váljon minden ember számára hiteles világeszménnyé („Ajkam szavából prófétás varázs // Kürtöljön az alvóknak!”)
Aztán az olthatatlan tűzhely képe bukkan fel, amelynek szélfújt parazsa a költő mindenfelé elterjedő, gyújtó hatású költeményeit jelképezi. Shelley azt szeretné, hogy szelleme a Tér ölén sodródjon, eszméi szétáradhassanak a világba, s hirdethesse a megváltást sejtető próféciát: „Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?”
A költő tehát verseivel a szabadság eljövendő győzelmét, az emberiség végső felemelkedését hirdeti, amely épp oly biztosan be fog következni, ahogy a telet a tavasz váltja fel.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
