Az Óda a nyugati szélhez formailag 5 részre tagolódik: öt, egyenként 14 sorból álló strófa alkotja. A 14 sor négy háromsoros és egy kétsoros versszakra bomlik.
A vers szerkezete rendkívüli tudatosságról árulkodik. A versszerkezet ugyanis többszöri, hosszan elnyújtott késleltetésre épül: az első három rész mindegyike egy versmondat, melynek késleltetett főmondati állítmánya („óh, halld dalom!”) csak az adott részt lezáró félsorban hangzik el. Ugyanakkor az állítmányhoz kapcsolódó kérést (hogy mit kell a szélnek meghallgatnia és teljesítenie) csak a 4-5. részben mondja ki a beszélő.
Tehát a késleltetés az egész szerkezetet meghatározza, mivel a versfüzér 1. részében elindított nyelvi egység csak a 4. részben zárul le. Teljes kifejtése, értelmezése pedig áthúzódik az 5. részbe, amely az egész mű záró része. Mindez hiányérzetet kelt és tart fenn az olvasóban, aki folyamatosan, a vers végéig várja a hiány betöltését, s ez fokozza a feszültséget.
Az 5 részből álló vers 2 nagyobb szerkezeti egységre bontható fel.
Az 1. egység (1-3. rész) az invokáció szerepét tölti be: megszólítás és segítségül hívás, az óda tárgyához való odafordulás. Az invokáció mindig egy totális lényhez, erőhöz, fogalomhoz szól, jelen esetben a szélhez, amely a szabadságot jelképezi, így lényegében az invokáció a szabadsághoz szól.
Mindhárom rész megszólítással kezdődik: a lírai én megszólítja az óda címzettjét, aztán a nyugati szél jellemzése következik, és mindhárom rész az „óh, halld dalom!” felkiáltással végződik.
Az egymásba torkolló képek a hatalmas természeti erők működését jelenítik meg a földön (1. rész), az égen (2. rész) és a vízen (3. rész).
Az 1. rész a nyugati szél pusztító és óvó, eltakarító és megőrző kettős szerepét nyomatékosítja. Itt a szél az ősz szálláscsinálója, a beteg lombok tépázója és az új életet adó magvak altatója és őrzője. Hatalmas, vad, nyugtalan erő, szabad és korlátlan pusztító hatalom, amely felkavarja, égig röpíti az őszi avart, de a jövő letéteményese is, mivel az új életet rejtő magvakat „téli sutba hordva” megőrzi a tavasz számára. Tehát a régit lerombolja és az újat megőrzi.
A 2. rész leírja, hogy a nyugati szél félelmetes őszi viharokat hozó, vad viharfelhőket az égre sodró természeti erő. Az egyes strófák egyre feljebb korbácsolják a szél háborgását. Az óriási és magányos elem állandó változásban van, így a vers is csupa mozgás, lobogás, nyugtalanság.
A 3. rész a tenger és a szél találkozását, a két elem összecsapását írja le. A nyugati szél felveri, felkavarja a szelíd, lustán pihenő Földközi-tengert, megnyitja az Atlanti-óceán hatalmas víztömegét, s látni engedi, feltárja a mélység vegetációját, titokzatos világát.
A szél és a tenger ellentétes tulajdonságokkal jelennek meg a versben. A tenger jelzői: lusta, szép. A víz női princípium, nyugalmát a romboló, tomboló szél és vele az ősz ellentétezi.
Az ódai, himnikus megszólító rész a 3. versszak végéig tart, és egyre nagyobb az indulati telítettség.
A 2-3. részben (égi vihar, tengeri vihar) a szél rontó és óvó szerepe felfrissítő, ugyanakkor félelmetes pusztulásban egyesül („év gyászdala”, „sápadt borzalom”).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
