Értelmezés: a mű két fontos összetevője a vallomásosság és a regényszerűség. Sütő feltárja egyrészt a szülőföldhöz, családhoz, rokonsághoz, a faluközösség múltjához és jelenéhez, hagyományaihoz, értékvilágához, másrészt hivatásához, az íráshoz, saját írói pályájához való viszonyát.
Ezek a viszonyok nem egysíkúak vagy letisztázottak, hanem alakulóban vannak, az író mégis úgy érezte, eljött a számvetés, a tisztázás ideje. Ehhez a lelkében meg kellett érniük bizonyos igazságoknak, és ezt a belső, érlelődési folyamatot is bemutatja, méghozzá önkritikusan. Ez az oka, hogy egyes helyzetekben, történetekben ellenpontozó szerkesztésmódot alkalmaz, amely dinamizmust és feszültséget visz a műbe.
Édesanyja kérése csak alkalmat teremt arra, hogy a régóta készülődő-formálódó vallomást megírja.
Az elbeszélő viszonya az ábrázolt világhoz rendkívül összetett. Azzal a közeggel szembesül, amely őt felnevelte, annak múltjával-jelenével, de mivel már kiszakadt innen, eltávolodott az otthonától, a nézőpontjában van egy kis idegenségélmény („ez sajog bennem: a félszavas megértés hiánya. Falat emelt közénk az idő.”)
Mivel fáj neki ez az idegenségérzet, szeretne visszatalálni gyermekkora közegébe, él benne a vágy az azonosulásra („a gyermekkori látószöget keresem”). A regény az egykori harmónia megtalálásáért vívott küzdelmet is ábrázolja. Ugyanakkor tisztában van vele, hogy ez teljesen nem sikerülhet, hiszen újra el fog menni innen (ő már az, „aki mindig elmegy”).
Így aztán a mű uralkodó hangneme a nosztalgia és a szomorúság, és ez az oka annak, hogy elégikus líraiság érezhető benne.
Felidézi nemcsak saját gyerekkora történeteit, hanem Pusztakamarás múltját is (az elmúlt negyedszázadot), az örömteli és a szívszorító emlékeket, a mindennapok gondjait. De eközben folyamatosan számot vet önmaga egykori és mai cselekedeteivel, magatartásával is (hol közvetlenül, hol áttételesen).
Példa a számvetésre: a Világítunk c. fejezetben kiderül, hogy nem találná meg nagyapja sírját, mert nem volt ott a temetésén: a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban érte a halálhíre, az iskola befejezése után pedig nem törődött a múlttal, mert a jövő foglalta le minden gondolatát. Most emiatt bűntudatot érez: „aki menet közben, mint fölösleges terhet, eldobálja halottait: a rossz lelkiismeret terhét cipeli tovább…”.
Vagy a Mit is álmodtunk? c. fejezetben fiatalkori, osztályharcos írásaira emlékszik vissza, és apja megjegyzéseire azok kapcsán, pl. „A hang a tied; a biztatás mástól ered”. Azokat a cikkeket valóban mások hatása alatt, olykor mások kérésére írta. Most megállapítja, hogy apjának igaza volt, és „szavai nemcsak megállapították a tényállást, hanem értékelték is egyben”.
A számvetés, az önvizsgálat azért is volt elengedhetetlen, mert Sütő azt vallotta: „Az írás valójában önismereti kutatás is. Az önismeret kínjaival együtt járó keresés. Önmagunk megtartó erőinek a kutatása és megtalálása.”
Magát az írás folyamatát is tematizálja a műben, ha nem is olyan mértékben, mint később a posztmodern írók. Az egész regényt behálózzák, átszövik azok a reflexiók, amelyek a mű megírásának, létrehozásának folyamatára, az asszociációs módszertanra, és az írás közben eltelt időre vonatkoznak.
A végén az epilógusban felteszi a kérdést: „ezt várták-e vajon az otthoniak?” De nem tud válaszolni a kérdésre.
Van egy tapasztalata, amely növeli benne a szorongás érzését, most ezt is megfogalmazza: „bár az írás és az igazság édestestvérek: gyakran mégis külön utakon tévelyegnek. A kimondott szó s az érvényesített igazság között húzódik az ösvény, amelyen az író babért nem szerezhet. Nincs hozzá hatalma.”
Ez a felismerés keserű és illúziótlan, főleg a fiatalkori világmegváltó hithez képest, de műve igazságtartalmában nem kételkedik – ugyanakkor nem biztos benne, hogy megérdemli a „könnyű álmot”, amit édesanyja ígért a mű megírása esetén. Ennek eldöntését az olvasóra hagyja.
És az olvasó úgy találja, hogy megérdemli, mert igaznak érzi a könyvet. Ez nemcsak a dokumentatív vagy önéletrajzi hitelességből ered, hanem az esztétikai megformáltságból is. Abból, hogy egyes dokumentatív részletei ellenére sem tudományos munka vagy újságírói tudósítás, hanem regény, szépirodalmi mű. Ekképpen a látható, felszíni igazságnál sokkal mélyebb, lényegi igazságra mutat rá: egyéni sorsigazságokra és a közösség „lényegvalóságára” (Bertha Zoltán kifejezésével élve).
Az író személyes lelkiismereti problémáját is meg tudta oldani azzal, hogy összefoglalta és műalkotássá formálta egy elmúlásra ítélt világ értékeit. És a felszínre hozott igazságok – általános emberi érvényességük révén – a tágabb nemzetközösség olvasói számára is értéket jelentenek, és univerzalitásuk biztosítja továbbélésüket.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 9. oldalra!
