A mű lényegében a szerelmes ember lelkületének leírása, aki teljesen magáénak akarja a másikat. Persze, aki nyíltan ilyen kijelentéseket tesz, mint a vers beszélője, azt többnyire kapásból kegyetlennek ítéljük, elvárásait pedig felháborítónak. Ám ha megvizsgáljuk a szerelem lélektanát, akkor rájövünk, hogy van némi igazsága Szabó Lőrincnek.
A szerelem, a párkapcsolat bizony több-kevesebb „beolvadással”, „önfeláldozással” jár. Jó esetben mindkét fél részéről történik valamennyi igazodás a másikhoz, de vannak egyenlőtlen kapcsolatok is, amikor csak az egyik fél alkalmazkodik.
A vers beszélője egy olyan „zsarnoki” partner, aki elvárja a másiktól, hogy csak ő alkalmazkodjon, sőt, teljesen áldozza fel magát érte. Szerinte az olyan kapcsolat, amelyben mindkét fél alkalmazkodik, csak „két önzés titkos párbaja”, és az igaz szerelem jele a teljes önfeladás. Őt legalábbis így kell szeretni, és aki nem tudja így szeretni, az nem szereti igazán.
Irreális az elvárás? Természetesen igen, de a szerelmes ember tudatállapota nem annyira józan, hogy ezt megítélje, és hajlik a túlzásokra. Kívülről nézve, objektíven lehetetlen eldönteni, hogy egy kapcsolatban milyen mértékű legyen a megadás. Ez függ a kapcsolattól és a benne résztvevő személyektől: függ attól, hogy melyik mennyire erős egyéniség és hogy melyik mit vár el a másiktól.
Többnyire a gyengébb személyiség ad fel többet magából (függetlenül attól, hogy férfi vagy nő az illető). Kiegyenlített erőviszonyok esetén pedig akár folyamatos harc is lehet a kapcsolat és a kompromisszumok nagyon kemények és keservesen kiküzdöttek lehetnek.
Pontosan ezt a fajta „alkut” akarja elkerülni a vers beszélője: ő nem akar harcolni, hanem azt várja, hogy a partnere harc nélkül adja meg magát.
A lírai én úgy érzi, kint a világban túl sok a kötöttség, a világ „börtön”, ezért a magánéletében teljes szabadságot akar élvezni, és a világban nem lelt harmóniát a szerelemben akarja megtalálni. Azt akarja, hogy a szerelem mintegy „megváltsa” őt, aki hitehagyott, fáradt és beteg ember, aki belefáradt a külvilággal vívott harcokba.
Ezért elvárja a szeretett nőtől a teljes alkalmazkodást, és hogy a korlátozó világ ellentéte legyen: ő ne korlátozza, ellenkezőleg, viselkedjen úgy, mint egy élettelen tárgy (legyen kéznél, amikor szükség van rá, egyébként pedig ne zavarja őt). Odaadásáért ne követeljen semmit cserébe, még viszontszerelmet sem, mert mindenfajta elvárás, akár a legkisebb is, teher a költőnek.
Ő a szerelmi kapcsolatban is teljességre vágyik, és szerinte ez csak akkor érhető el, ha az egyik fél mindent felad a másik kedvéért: elfogadja a másik értékrendszerét, és saját személyiségéről, elveiről, vágyairól lemondva azonosul a párja nézeteivel, magáévá teszi annak céljait, kiszolgálja az igényeit stb. Férfi lévén a lírai én ezt a nőtől kívánja meg.
Olyan kapcsolatot akar, amelyben ő, a férfi az úr, aki a törvényeket, szabályokat alkotja, akihez igazodni kell és aki gyötri a másikat, a nő pedig a teljes lényével alkalmazkodó, az önfeladó, áldozatvállaló és elszenvedő fél, akinek az élete „öngyilkosság, vagy majdnem az”.
A beszélő persze tudja, hogy egy ilyen kapcsolat börtön a partnere számára, s ebbe a börtönszerű létezésbe csak önzéssel és zsarnoksággal tudja belekényszeríteni, de azt is tudja, hogy őt csak ilyen kapcsolat tudja „megváltani”, boldoggá tenni. Ezért nem lát más megoldást, csak hogy megkövetelje az alázatot és az önfeláldozást a szerelmétől. Fojtottan agresszív érvelése megragad ebben a kiúttalanságban.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
