A cím hiányos szerkezetű. Az ellentétes jelentésű szavak feszültséget keltenek, de csak látszólagos az ellentmondás: a mű elolvasása után már könnyen értelmezhető. A teljes önfeladásra, önfeláldozásra utal. Ha kiegészítjük egy igével, még egyértelműbb: (a) semmiért egészen (add oda magad). Azaz adj mindent és ne várj cserébe semmit.
A vers 3 szerkezeti egységre tagolható.
Az 1. egység (1-3. versszak) a szerelem látszólagos könyörtelenségének leírása. A gondolatmenet egy kötőszóval indul („Hogy”), ami azt sugallja, hogy egy régóta tartó párbeszéd közepébe csöppenünk bele. Olyan az első két sor, mintha egy ellenvetésre adott válasz lenne.
A versben meg nem jelenített, de kikövetkeztethető előzmény: a lírai én elmondja, mit kíván, a partnere pedig valami olyasmit reagál, hogy „De hiszen ez rettenetes!” És erre adott válasz a vers első két sora: „Hogy rettenetes, elhiszem, / De így igaz.”
A „rettenetes” és az „igaz” szavaknak minősítő és figyelemfelhívó szerepük van. Felkészítik az olvasót, hogy felkavaró, szokatlan és kegyetlenül őszinte gondolatok következnek.
Az 1-2. strófában kinyilatkoztatásként hangzik el, amit a beszélő akar. A 2. versszakban a cím visszatér: jelmondatszerűen megismétlődik az ekkorra már megokolt, egyre jobban kibomló gondolat. Lényegében a cím ekkor válik értelmezhetővé, amikor megtudjuk, mit vár el a költő a szerelmétől.
A 3. versszakban lágyabb hangvételben mondja el, mintegy panaszként, hogy miért van erre szüksége. Ez a strófa egyrészt indoklás, másrészt önigazolásként is hangzik, minthogy a beszélő érzi, hogy szüksége lesz valami mentségre. Mentsége az, hogy tele van félelemmel, beteg, fáradt és hitehagyott. Némileg mentegetőzésként hat, ami itt elhangzik, ugyanakkor a követelése nagyon határozott.
A feszültség közben egyre nő és az érvelés egyre elvakultabbá válik. Olyan, mintha a beszélő gyötrődne a megfogalmazással, és számos külső és belső ellenállást kéne legyőznie, hogy kimondhassa ezeket a dolgokat.
A 2. egység (4. versszak) az indoklás folytatása. A beszélő szenvedélyes hévvel, eltökélten érvel. A vers olyan, főleg ez a része, mint egy kifordított óda, amely nem felmagasztalja, hanem lenyomja a címzettet.
A 3. egység (5. versszak) szentenciózus jellegű. A visszakunkorodó érvrendszerben talált megoldást mutatja föl. Hangulata nagyon felfokozott (szélsőséges szóválasztások és fogalmazásmód, túlzások). A szavak keményen, kíméletlenül odavágnak, mint a korbácsütés: „Törvényen kívűl, mint az állat, / Olyan légy, hogy szeresselek. / Mint lámpa, ha lecsavarom, / Ne élj, mikor nem akarom”.
Önző és kegyetlen szavak ezek, és miközben a beszélő azt kívánja a másiktól, hogy egyéniségként semmisüljön meg, mondjon le önmagáról, legyen hűséges, rendelje alá magát neki és felejtse el, hogy van akarata, mindezért igazából semmit sem tud felajánlani neki cserébe. Ezt hangsúlyozza a cím is, hogy a semmiért adjon oda mindent.
A zárlat is erőteljes, hatásos és ünnepélyes. A lírai én önmagát is értékeli: tisztában van vele, hogy zsarnokként viselkedik, és hogy börtönéletet erőltet rá a másikra. Mindezt beismeri, és tudja, hogy ezzel vét a másik személy önállósága, emberi méltósága ellen, így megbocsátásra szorul.
Talán van abban némi homályos, bizonytalan mentegetőzés, hogy beismeri saját zsarnokságát, az viszont újabb zsarnoki tett, hogy nem kér partnerétől bocsánatot, hanem még azt is saját magával intézi el, hogy a másik megbocsásson neki zsarnokságáért (ez olyan adys gesztus). Mintegy feloldozza önmagát a bűne alól a másik megbocsátásával, amit kérés nélkül is készpénznek vesz.
Igazából az egyetlen, ki nem mondott mentsége a beszélőnek az, hogy könyörtelenségétől ő maga is szenved. Őt magát is kínozza saját önzésének tudata és az önvád, mert tudja, hogy társától lehetetlent követel, és kétségbe van esve, mert azt is tudja, hogy magánya a szerelemben sem oldódhat fel.
Ez az egyik értelmezés, de más értelmezés is lehetséges. A talányos zárlat miatt ugyanis a jelentés bizonytalan, esetleges. Úgy is érezhetjük, mintha a végére elbizonytalanodna az érvelés logikája és átadná helyét a hitnek. A beszélőnek nagy hite lehet a párja iránta való szerelmében, hiszen ilyen mértékű önfeláldozásra csak nagy szerelem esetén képes az ember.
Elvégre ő feltétel nélkül várja el társától a teljes önfeladást, anélkül, hogy bármit ígérne neki cserébe, vagy bármire kötelezettséget vállalna. Ezt nyilván nem tenné, ha tartana attól, hogy a partnere emiatt elhagyhatja. Maga a tény, hogy ilyesmit követel, azt sejteti, hogy a lírai én hisz abban, hogy a párja érdemesnek tartja őt erre a nagy áldozatra.
Tehát számít arra, hogy a nő meg fogja érte hozni az áldozatot, és ha a kívánsága teljesül, attól ő is jobb emberré válik. Ugyanis tiszteletet és szeretetet ébreszt benne a nő iránt az, hogy meghozta érte az áldozatot és ezzel beteljesítette a vágyait.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
