A költemény második fele (3-4. versszak) hangulatilag ellentétben áll az első felével (1-2. versszakkal). A hangulatváltást, a fordulatot a „de” ellentétes kötőszó is jelzi a 3. strófa elején (ez a vers sarkpontja):
De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül –
Mult ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
Az, hogy a versszak „de”-vel kezdődik, mintha valami repedést, egy pici felolvadást, érzelmi pólusváltást mutatna. A költő kezd feloldódni, elmereng a múlton (ezt jelzi a tétova, bizonytalan jelentéstartalmú határozók halmozása és a gondolatjel), és tűnődése közben eljut az érzelmi ellágyulásig. Gyöngédség, intimitás érződik pl. a tegező forma használatából („képed”).
A húsz évvel korábbi szenvedély ismét fölerősödik a költő lelkében, amikor néha egy sötét, csöndes éjszakán egymagában elálmodozik, s egy pillanatra eszébe jut a fiatalsága és Gina eszményített, „hattyúi” képe.
A hattyú örök költői toposz, amely itt Gina emlékét jelképezi (a hattyú nem beszédes, csivitelő madár, hanem szép, néma és méltóságteljes). A „tündér tó” alliteráló képe az eltűnő, tünékeny tündéri tavat asszociálja. A hattyú fehérségével, tisztaságával, méltóságával, érintetlenségével, nemességével gazdagodik a kép. Lélekbe markoló szépség és hangulat árad belőle.
A zárlatban végül egy éjszakai sötét kép jön: a Montblanc van köztem és a túloldalon felkelő, alig melegítő, még nem nagyon fénylő, de vörösen izzó felkelő nap között, mely körbeöleli a tömeg fölé emelkedő jeges csúcsot, s egy pillanatra mintha felmelegítené.
És ekkor még szivem kigyúl,
Mint hosszu téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen…
Itt a záró képben visszatér a Montblanc, amely ugyanolyan havas és jeges, mint a nyitó képben, bár az éjszakai sötétség komorsága helyett most a hajnali fény ragyogtatja fel. A felütés és a zárlat is a Montblanc-hasonlatra épül, ami szerkezetileg lezárttá, kiegyensúlyozottá teszi a verset.
A zárlatban megjelenik a fölkelő nap, amely hajnali fényével szórja be Montbanc örök havát. A távoli nap képe egy szakrális többletet ad hozzá a vers végletes kietlenséget sugalló szimbolikájához, és tovább fokozza az ellentéteket.
Vajda saját énjére, szívének felolvadhatatlanságára gondolva írja ezt a verset. A csillagok fénye meg nem hatja, el nem téríti, de amikor néha a magányban hattyúként visszaúsznak gyermekkori emlékei, ez a jeges csúcs fényt kap.
A kép jelentése: még mindig él a szívében Gina, még mindig megérinti őt, igaz, csak az emlékek útján, és szíve csak néha egy pillanatra olvad fel, de ő számára az igaz szerelem. Ahogy a Montblanc havas csúcsa is felpiroslik a felkelő nap sugaraitól, úgy a költő szíve is felforrósodik, ha Ginára emlékezik.
A szépség és a szerelem élménye feledhetetlen, és ha eszébe jut az embernek, akkor a szerelem puszta emléke még a kiégett szívet is fel tudja gyújtani, de ez csak egy pillanatnyi hideg ragyogás, csak egy ritka és múló pillanat. Ez nem elég ahhoz, hogy a magány és a boldogtalanság véget érjen, nem elég a jeges szív felolvasztásához.
A vers szépségét mindenekelőtt a belőle sugárzó érzés adja: van valami nemes, romantikus vonás abban, ahogy az öregedő költő évtizedek múltán is visszaemlékszik a rég elmúlt szerelmére (főleg, ha tudjuk, hogy ez egy boldogtalan, beteljesületlen szerelem volt, amelyre a költő imádottja méltatlannak bizonyult). Az élménynek is hitelt ad, hogy 30-40 év múltán még mindig hatással van a költőre.
A vers a szerelem halhatatlan erejét érezteti meg azáltal, hogy a férfi szíve ennyi idő után is felforrósodik az emléktől. Ugyanakkor van benne valami tragikus és szomorú. Ha húsz év múlva is ilyen varázsos és fájdalmas ez az élmény a költő számára, akkor milyen lehetett akkor, amikor még javában lángolt a szerelem?
