A Húsz év múlva keretes szerkezetű vers, mivel az első és az utolsó strófa is a Montblanc képét idézi fel. Az első versszakban megjelenő Montblanc-hasonlat és szív-szinekdoché is megismétlődik az utolsó versszakban, csak ott felcserélődik a hasonlító és a hasonlított, és a szinekdochéhoz (mint alanyhoz) kapcsolódó állítmány tagadó formából állítóra változik: „nem ég” – „kigyúl”.
A hasonlat versvégi visszatérése megmagyarázza a szokatlan központi képet is: „jég”-„ég” (ahogy a felkelő nap fénye visszatükröződik a hegycsúcs örök haván, úgy az emlékezés is felgyújtja a csöndes szívet).
Az eljárás folytán a hasonlító és a hasonlított egyirányú jelentéskapcsolata meglazul, és többirányúvá válik. A szív-szinekdoché jelentése az utolsó versszakban ellentétes az első versszakbeli jelentésével.
Tehát a keretben levő hasonlatok elsősorban egymásra vonatkoznak és nem egy versen kívüli valóságra. Egymás tükrében fejthetők meg, különbségük újabb összefüggésekre hívja fel a figyelmet. A szövegszerűségnek ez a hangsúlyos volta a modern költészet poétikai eljárásait előlegezi.
A két középső versszakban maga a hegycsúcs beszél, azaz a vers beszélője azonosul a hegycsúccsal. Az emlékezést tehát a hasonlatból továbbépített metafora-, illetve allegóriasor teremti meg. (A Montblanc-hasonlatból továbbfejlesztett metaforák a lírai én és a hatástalan szerelmi kísértés allegóriájaként olvashatók.)
Közben a beszélő helyzete is változik. Az 1. versszakbeli hasonlatban megőrzi különállását és kívülről szemléli a képet, a 2. strófában azonban már azonosul a havas hegycsúccsal. A zárlatban ez megszűnik és a Montblanc ismét hasonlatként tér vissza.
A vers motívumai romantikusan szélsőségesek. Alapmotívuma, a jeges, távoli hegycsúcs a kor ismert allegóriája. A két keretversszakban ehhez merész, ellentétező hasonlítás járul (szív, tűz, szenvedély).
A Húsz év múlva felépítése kerek, zárt, szerkezete szimmetrikus. 2 nagy szerkezeti egységből áll.
Az 1. egység (1-2. versszak) a hegycsúcs képét mutatja, amely a fagyos, szenvedély nélküli szívet, a lélek pillanatnyi állapotát jelképezi, és utal a költő magányára, szomorúságára. A Montblanc mérete a régi szenvedés és szenvedély monumentalitását tükrözi, de nyugalmat, biztonságot is áraszt. A sok tagadószó azonban a hiány érzetét kelti.
Itt az első egységben a lemondás, az értékveszteség dominál, a versbeszéd ennek megfelelően ereszkedő.
A 2. egység (3-4. versszak) ellentéte az előző egységnek, a „de” kötőszó is erre utal. A lírai én a kozmoszból saját belső világa felé fordul, visszaemlékezik. Az emlékképtől szenvedélye erőre kap, így válik világossá, hogy látszólagos az érzelemmentesség, erőltetett a költő nyugalma, csak tetteti érzéketlenségét. Szavai mögött mély érzelmek dúlnak.
Itt a második egységben a – ha csak pillanatnyi időre is, de mégiscsak megtalált – érték jelenik meg. Így a 3. strófában a versbeszéd meredek ívben emelkedik, és nem is áll meg a megtalált egyensúlynál, annál a fájdalmas szépségnél, amit az emlékkép szemlélése jelent a költőnek. A zárlatban a felkelő nap ragyogása az emlék ragyogása, az érzés emlékéé.
Különös, de jellemző a szerelem és a szépség logikátlanságára, irracionális természetére, ahogy a tárgyilagos lemondás mellett, a keserűségen túl megjelenik ez a tiszta ragyogás.
A vers üzenete: a magányos lélekben az ifjúság és a szenvedélyes szerelem emlékei még fellobbanthatják az érzelmeket, de ez csak pillanatnyi múló hangulat, amely a boldogtalanság, az egyedüllét jégpáncélját nem tudja felolvasztani.
A Húsz év múlva verselése időmértékes, négy strófája 4 keresztrímes, 8 szótagos, jambikus lüktetésű sorból áll.
Nézzük meg a verset részletesebben!
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
