A nyitó képben megjelenik a Montblanc, Európa legmagasabb hegyóriása (Franciaország határán emelkedik az Alpok csúcsai fölé, neve „fehér hegyet” jelent). Az 1. strófában azt látjuk, amint a csillagok közé emelkedő havas csúcsa fenséges magányban dacol a természet erőivel:
Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
A vers tehát a Montblanc-hasonlattal kezdődik (az első sor „mint” hasonlító kötőszava már a 3. sorra ural, a jelkép értelmére). A hegy monumentális képe a nagyságot, a fenséget, a büszkeséget, a ridegséget és a magány szomorúságát sugározza.
A mozdulatlanságba dermedt jég a lírai én lelkiállapotát jelképezi: szíve fagyos, szenvedély nélküli, érzelmekre már nem képes. A 3. sor – „Csöndes szívem, többé nem ég”, ahol a „csöndes” állítmány és nem jelző! – dallama lassúbb a spondeusok miatt, és erős érzelmi-hangulati nyomaték esik rá.
Az „újabb” jelző és a tagadószavak („nem árt se nap, se szél”, „többé nem ég”, „nem bántja”) azt fejezik ki, hogy a csillagok közé nyúló jeges, fagyos hegyóriás képtelen felolvadni, ami a szenvedélymentesség jelképe. A beszélő magányát és szenvedélytelenségét, érzéketlenségét, hűvösségét, nyugalmát nyomatékosítják.
Ugyanakkor az „újabb” azt is elárulja, hogy a lírai én volt már szerelmes, és a „bánt” ige finoman utal arra, hogy ez a múltbeli szerelem fájdalmat okozott neki, földúlta, megkínozta és boldogtalanná tette.
A 2-3. versszakban a magány és az eltűnt szépség motívumai dominálnak.
A 2. strófában a hegycsúcs-hasonlatból már jelképszerű metafora vagy szimbólum lesz: a kozmikus, feloldhatatlan magány, a rendíthetetlenség, az elhagyatottság szimbóluma. Sorsszimbólum.
Bóka László szerint itt jól megfigyelhetjük, hogyan születik a szimbólum. Minden hasonlat két tényező, a hasonló és a hasonlított rokonságán alapul: van köztük valamilyen közös vonás. Jelen esetben a Montblanc a hasonló, a költő kihűlt szíve pedig a hasonlított. A köztük levő közös vonás a rideg magány.
Az 1. strófában levő teljes hasonlat mindkét tagot feltűnteti: „Mint a Montblanc csúcsán a jég…, / (olyan) Csöndes szívem…” A 2. strófában azonban a hasonlított már nincs feltüntetve, csak a hasonló marad meg, amely magában foglalja a hasonlított egész tartalmát is. Ezáltal erős érzelmi hatás keletkezik. Ez Ady szimbólumainak titka is.
Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
Itt úgy tűnik, hogy a hegycsúcs beszél, de valójában a költő beszél, aki azonosul a hegycsúccsal. Az E/1. személy elárulja, hogy a Montblanc magát Vajdát jelképezi: személyragok (pl. „olvadok”), birtokjelek (pl. „szívem”) jelzik, hogy a költői énről van szó.
Ő az, aki nem olvad fel a sok földi hívságnak, magakelletően ajánlkozó csillagnak, ő az, akit nem gyújthat többé szerelemre a leggyönyörűbb kacér nők serege sem: fenséges, magányos, megkörnyékezhetetlen.
Ady Endre egyenesen „Montblank-embernek” nevezte Vajda Jánost, akinek büszke és fájdalmas magányát nagyon találóan jelképezi a fenséges hegyóriás.
Mégis érezzük, talán a sok ige miatt is, hogy a költő nyugalma erőltetett, érzéketlensége tettetett. Látszólagos hidegsége mögött vibráló érzelmek sejlenek fel.
A monumentalitás és a magány érzetét fokozza a csillagok számának végtelensége („csillagmiriád”).
Figyeljük meg, hogy úgy szól a vers Gináról, hogy Gina neve el sem hangzik! A költő nem beszél múltbeli szenvedéséről sem, csupán a képek méretei sugallják a szenvedés és a szenvedély nagyságát.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
