Forma: 7 db tízsoros versszakból áll. A tíz sor valójában 6+4, mivel az utolsó 4 sor a refrén. A refrén minden versszakban – az utolsót kivéve – szó szerint ugyanaz, de az értelme más. Mindig más okból szól a refrén.
Strófaszerkezet: ún. héjszerkezet.
Az egyes versszakok szerkezete (a strófák vége felől az eleje felé haladva):
- refrén (utolsó 4 sor) – az utolsó strófa kivételével minden versszakban változatlan formában tér vissza, így a szakasz legmasszívabb szövegegysége. Tartalma a vén cigánynak szóló biztatás, amely az adott szakasz tartalmához igazodva keserűséget, szánalmat, iróniát stb. fejez ki. Esetleg az adott strófa felruházhatja a refrént egy-egy új jelentésárnyalattal.
- gondolati mag (középső 2 sor) – a refrén előtti két sor (az 5-6. sor), mely az adott versszak fő mondanivalóját foglalja magába. Szentenciaszerűen hat, súlyosabb mondanivalóval bír.
- bevezető sorok a gondolati mag előtt (az első 4 sor) – az előző versszak gondolati magjában felvetett tartalmakat bontja ki, ezt nevezzünk anticipációs szerkesztésnek. Ez a vers középpontjáig, a 4. strófáig van így. A vers középpontja után a dolog megfordul, és nem előreutalások, hanem visszautalások (retrospekciók) történnek.
Nézzünk egy példát az anticipációra! Az első versszak gondolati magja, és egyben az egész vers alapvetése az 5-6. sor: „Mindig igy volt e világi élet, / Egyszer fázott, másszor lánggal égett.” Figyeljük meg a hőmérsékletre vonatkozó szavakat, mert erre a jelentéstartalomra épül a következő strófa első 4 sora: „Véred forrjon, mint az örvény árja”. Azaz a cigánytól a belső tüzet várja el. Nyilvánvaló a két strófa között a kapcsolat: ez pedig a meleg, a forrásban levő vér hőmérséklete.
A vers első felében levő anticipációk (előreutalások) és a vers második felében levő retrospekciók (visszautalások) a 4. strófa, azaz a vers centruma felé mutatnak.
Az összefüggéstelen impulzusok zűrzavarának tűnő mű valójában ilyen tudatos szerkesztéssel készült!
Verselés: A vén cigány verselése szimultán (időmértékes és ütemhangsúlyos egyszerre): trochaikus lejtésű, másutt háromütemű tízes. A versszakok rímképlete: abcbddeeff.
Vershelyzet: a mű a vershelyzet alapján egyfajta bordal. Sőt, első ránézésre műfajilag is bordalnak tűnik, melyben a borozó ember egy öreg muzsikus cigányt szólít meg.
A bordal ősi lírai műfaj, klasszikus példáit megtalálhatjuk a nép-és műköltészetben egyaránt Anakreóntól Csokonaiig. Vörösmarty is írt korábban bordalokat, ezek közül legsikerültebbek a Fóti dal (1842) és a Keserű pohár (1843).
A vén cigány azonban nem bordal, hiszen Vörösmarty nem követi a bordal műfaji hagyományait. A bordalok egyetlen érzést fejeznek ki, míg A vén cigány ellentétes érzelmeknek ad hangot (a versszakok 1-6. sorai egyre feszítőbb ellentétben állnak a refrénnel), ami a rapszódia jellegzetessége.
Van azonban a versnek egy bordal-kerete, melyet az első sor és a keserű, tragikus hatású refrén teremt meg. A bor fogalmát Vörösmarty a bánat és a gond fogalmával társítja, ezzel nyomatékosítja a búfelejtő jelleget („Mit ér a gond kenyéren és vizen, / Tölts hozzá bort a rideg kupába”, „Szív és pohár tele búval, borral”), és kapcsolódik a bordal hagyományához.
Ennek alapján a kiinduló szituáció a sírva vigadás. Ezt a vers minden elemzője evidensnek veszi, bár Vörösmarty sehol nem formálja meg a sírva vigadozó figuráját: nincs duhajkodás, nincs haláltáncszerű mulatozás a műben (csak a bordal-hagyomány szófordulatai jelennek meg, pl. a „Húzd rá cigány” felszólítás).
A szabadságharc bukása után nem lehetett ritka a sírva vigadás. A magyarság zöme borba fojtotta bánatát, ami a maradék erejük elpazarlásához, a nemesség romlásához vezetett (gondoljunk arra, hogy a következő generációban már megjelenik a dzsentrinek nevezett réteg). Vörösmarty verse is sírva vigadással indul, de a zárlatban véget vet az önpusztító mulatozásnak.
Beszédhelyzet: a beszélő a címben megidézett vén cigányhoz intézi szavait E/2. személyben. Amennyiben a cigány saját maga, akkor a felszólítás önmegszólítás és a vers elejének helyzete önmegfigyelő.
Az önmegszólítás, amely főleg a 20. században gyakori, de már a 19. század (a romantika) is ismerte, többnyire valamilyen válságélményből fakad. Egy belső dialógusról van szó, az önmagával meghasonlott lélek vívódását írja le a vers.
Ez a beszédmód a lírai én személyiségét osztottnak mutatja: a beszélő kívülről szemléli önmagát és saját énjét szólítja meg, ami egyszerre több lírai szerep megalkotását teszi lehetővé.
Lírai szerepek: a versben egy belső vita zajlik, amelyben a lírai én két különböző lírai szerepbe helyezkedik bele. A vén cigány tehát két párhuzamos szólam vitája, amely tükrözi ezt a kettős tudatállapotot.
Szólamok: 2 szólam van (és egyre feszítőbb köztük az ellentét). Az egyik szólam a látomásos részekben, a másik a refrénben nyilatkozik meg.
- refrén (a strófák utolsó 4 sora) – a beszélő arra szólítja fel a vén cigányt, hogy ne törődjön a gonddal, ne tépelődjön, ne gondolkodjon a problémákon („ne gondolj a gonddal”). A refrén egyre görcsösebben akarja feledtetni az elkeseredettséget, a bánatot.
- látomásos rész (a strófák első 6 sora) – a beszélő rögeszmésen azt csinálja, aminek az abbahagyására a refrénben újra meg újra felszólítja önmagát. A látomásos részek arról tanúskodnak, hogy a lírai én semmi mással nem tud foglalkozni, csak a gondokról képes beszélni.
A felszólítások nem lépnek ki a személyes keretből, a zenélésre (ének, költészet), a költői magatartásra vonatkoznak. A nézőpont a 16. sorban tágul ki egy váratlanul bevillantott képpel („Odalett az emberek vetése”). Ezt követően a látomásos részek egyre tágulnak térben és időben.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
