Az elemzés vázlata:
● Bevezetés (a vers születésének körülményei)
● A vers szövege (olvassátok végig, lehetőleg kétszer is: először magatokban, lassan, értelmezve, aztán hangosan)
● Címértelmezés, témamegjelölés, a vers hangulata
● A vers műfaja, a hozzá kapcsolódó stílusirányzatok
● A vers formai jellemzői, szerkezete, verselése
● Költői eszközök (megszemélyesítés, ellentét, fokozás)
● A vers értelmezése
● Befejezés (Csokonai magányképe és mai magányképzetünk)
Másik, rövidebb elemzés ITT olvasható.
Csokonai ezt a verset 1798-ban írta Kisasszondon, ahol csaknem egy éven át Sárközy István Somogy megyei alispán kastélyában vendégeskedett.
Azért ment Somogy megyébe, hogy Festetics György, Széchényi Ferenc grófok pártfogását kérve állást szerezzen, s megházasodhasson. Tervei azonban füstbe mentek, ráadásul itt, Somogy megyében kapta a hírt, hogy Lilla férjhez ment…
A házasság Vajda Juliannával sok mindent jelentett volna neki: nemcsak a szerelmet, hanem a tisztes polgári életet, az anyagi biztonságot, a megállapodottságot, a családalapítás lehetőségét. Ehelyett ott állt egymagában, állást nem kapott, szerelmét elvesztette, s teljes létbizonytalanságban találta magát. Úgy érezte, az emberek elhagyták, a társadalom kivetette magából.
A verset akkor írta, amikor már nyilvánvaló volt, hogy szeretett Lillája nem lehet az övé, s Kisasszondon írta, ahol a kúriát körülölelő őspark vonzó szépsége enyhítette lelki fájdalmát.
Csokonai egyébként nem volt borús kedélyvilágú ember, mint például Kölcsey: játékos, vidám, jó humorú, szórakoztató fickó volt, aki tudott nagyokat mulatni, s társaságban nagyon szerették. Ám néhányszor igen nehéz helyzetbe került, s ahhoz képest verseinek tónusa nem is olyan elkeseredett, mint lehetne, még amikor halálvágy szólal is meg bennük.
Ekkoriban költőnk nagy változáson ment át: kedélyállapota, hangköre, gondolatvilága, témái, műfajai mind átalakultak.
A vers szóanyagában, idilli tájleírásában még érezhető a rokokó hatás, de már csak halványan: sokkal jobban előtérbe kerül a szentimentalizmus érzékenysége. Csokonai rokokó verseiben az élet és a szerelem többnyire az idillel, játékossággal, örömmel kapcsolódott össze, de nyomasztó élethelyzete lehetetlenné tette a korábbi boldogságfilozófia fenntartását.
Szinte menekül arról a helyről, ahol Lilla él, menekül a „pénzszagtól”, a zsibongó társaságtól, a városból, mert csak a magány csöndjében találja meg a helyét, csak a természetben talál megnyugvást.
A vers elemzői azonban óva intenek attól, hogy a költeményt Csokonai életrajzára vonatkoztatva magyarázzuk, hiszen Lilla még a háttérben sem sejlik fel a versben. Csupán közvetett módon érezzük, hogy a magányba taszított költő Lilla helyett paradox módon a magányt fedezi fel magának, mint társat.
Most olvassuk végig a verset!
A Magánossághoz
Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!
Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;
Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
E helybe andalogni jó,
E hely poétának való.
Itt a magános vőlgybe és cserében
Megfrisselő árnyék fedez,
A csonka gyertyányok mohos tövében
A tiszta forrás csergedez.
Két hegy között a tónak és pataknak
Nimfái kákasátorokba laknak;
S csak akkor úsznak ők elő,
Ha erre bőlcs s poéta jő.
A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikkfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.
Szelíd Magánosság! az íly helyekbe
Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
Gyakran vezess be engemet,
Nyugtatni lankadt lelkemet.
Te a királyok udvarát kerűlöd,
Kerűlöd a kastélyokat;
S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd
Ott a fogyasztó gondokat.
A félelem s bú a vad únalommal –
Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
A nagy világ jótétedet
Nem tudja s útál tégedet.
Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
Goromba lelkét bünteted;
A nagyravágyót kérkedő hiszemmel
A lárma közzé kergeted.
Futsz a csatázó trombiták szavától,
Futsz a zsibongó városok falától:
Honnyod csupán az érező
Szív és szelíd falu s mező.
Mentsvára a magán szomorkodónak
Csak a te szent erődbe van,
Hol bíztatásit titkos égi szónak
Hallhatja a boldogtalan.
Te azt, ki megvetette a világot,
Vagy akinek már ez nyakára hágott,
Kiséred és apolgatod;
Magát magával bíztatod.
Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
Naggyá az olyan bőlcseket,
Kiknek határtalanra terjegetted
Testekbe kisded lelkeket.
Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.
Óh, kedves istenasszony! én is érted
Gyakorta mint sohajtozom,
Mert szívemet baráti módra érted,
Midőn veled gondolkozom.
Ártatlanúl kecsegtetel magadba,
Hív vagy, nem úgy, mint a mai
Színes világ barátai.
Lám, mely zavart lármák között forognak
A büszke lelkek napjai,
Kőről kövekre görgenek, zajognak,
Mint Rajna bukkanásai. –
De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
Tisztán, magába, csendesen:
Élünk, kimúlunk édesen.
Sőt akkor is, mikor szemem világán
Vak kárpitot sző a halál:
Ott a magánosság setét világán
Béhúllt szemem reád talál.
Síromba csak te fogsz alá követni,
A nemtudás kietlenén vezetni:
Te lészel, ah! a sírhalom
Vőlgyén is őrzőangyalom.
Áldott Magánosság! öledbe ejtem
Ottan utólsó könnyemet,
Végetlen álmaidba elfelejtem
Világi szenvedésemet.
Áldott Magánosság! te légy barátom,
Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
De ez napom mikor jön el?
Áldott Magánosság, jövel!
A költő egy megszemélyesített fogalmat, a magányt szólítja meg ebben a hosszabb terjedelmű, melankolikus hangulatú versben. Egy olyan fogalomhoz szól, amely a lelkében lakozik, s amely kényszerűen vár rá. Nagy kezdőbetűvel írja, tulajdonnévként, s olyan tulajdonságokkal ruházza fel, mintha ember lenne.
A megszemélyesítésben azonban a magányosság istenasszony lesz, méghozzá „kedves” és „áldott”, tehát pozitív jelentés kapcsolódik hozzá (Csokonai az utolsó versszakban háromszor is megszólítja s mindháromszor áldottnak nevezi). Végtelenül jónak mutatja be.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!
