A Halál rokona típusa szerint halál-vers, élet-halál-vers. Stílusa szimbolista, fő szimbóluma a Halál. A hullás, a pusztulás egyre közeledik a versben, s egyre átfogóbb lesz. A konkrét, érzékletes jelenségektől (elutazók, hideg hajnalok) egyre tágul a kör az általánosabb, elvontabb jelenségek (lemondás, béke) felé. A végére már minden belefér a halál ölelésébe, mindent elnyel a pusztulás.
A vers témája lényegében a lírai én és a Halál viszonya, illetve ezen keresztül a lírai én önértelmezése.
A beszélőt nem taszítja a halál, nem fél tőle. Az ember beidegzetten komornak, fájdalmasnak éli meg a halált, akár a más, akár a saját haláláról van szó, de a költő kedvessé, meghitté, mámoros, boldogító szédületté változtatja számunkra az elmúlást. A halál kísérteties, szomorú órái nem riasztóak, hanem „játsziak”, barátiak, maga a halál a „nagy” és a „szent” jelzőt kapja.
Makacsul ismétlődik a versben a „szeretem” szó, mintha valamiféle szerelmi vallomás lenne, amit a halál felé közeledő embereknek tesz a beszélő: távozóknak, elmenőknek, hervadóknak, bánatosaknak, lemondóknak, csalódottaknak. Azoknak, akiket vonz az elmúlás, a halál gondolata. A halál Adynál a bölcsek, a poéták, a betegek menedéke, szép és szent dolog.
A „szeretem” szó kettős jelentésű: egyszerre jelenti a mohó, igenlő vágyat és a sajnálatot, a simogató vigasztalást. A részvét érzése enyhíti, lágyítja, humanizálja az elmúlás könyörtelenségét. Így sajnálnivalóvá válik az, aminek félelmet kéne ébresztenie.
A cím egy birtokos jelzős szószerkezet, amely a vers témájára utal, illetve a lírai hősre. A mű a címet értelmezi, kifejti.
Fő kifejezőeszközök: ismétlés, anafora, halmozás, paralelizmus, oximoron, aszindeton, szimbólum, metafora, megszemélyesítés.
A vers jellegadó stiláris eszköze az eufémizmus (szépítés): a komor, ijesztő tartalmat könnyű, lágyító, melengető körülírásokkal és jelzőkkel teszi elfogadhatóvá (pl. az „aki elmegy” használata a „meghal” helyett, „hervadó” nőket ír „öregedő asszonyok” helyett). Ady a pusztulást a részvét érzésével párosítja, ami halk, puha, szépítő szomorúságot visz a versbe.
Retorikai felépítettsége: 1. bevezetés, 2. indoklás, 3. megerősítés
A vers keretes szerkezetű: az utolsó strófa szó szerinti ismétlése az elsőnek.
Három szerkezeti egységből áll. A mű szervezőelve a felsorolás. Az önjellemző első versszak után a vers igazából egyetlen enumeráció: azon dolgok felsorolása, amelyekkel való viszonyában a lírai én magát felismeri.
A „szeretem” szó monoton, kihívó ismétlése kapcsolja össze a felsorolás elemeit, amelyeket szinte csak negatív jelentésű szavak alkotnak (a beszélő szereti a tűnőt, az elmenőt, a hervadót, a bánatost, a szomorút, a kísértetiest, a lemondót, a menekvőt, a csalódottat).
Az 1. egység (1. versszak): a címet teljesebbé teszi a beszélő magára vonatkozó kijelentése, az első sor. A következő sorok a vers gerincét alkotó felsorolás kezdetét jelentik, az ezután következő szakaszok a versszak két „Szeretem…” kezdetű tagmondatának kifejtését. Ebben a szakaszban megjelenik az elengedés, a búcsú gesztusa („Szeretem megcsókolni azt, / Aki elmegy.”), ez határozza meg a vers alaphangulatát.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
