Tóth Árpád ezt a verset tartotta Ady „legrikítóbban beteges és finomkodó” írásának. Szerinte élveteg, barokkizáló, operettes, a monarchia „boldog békeidők”-ként ismert hangulatát idéző költemény, amely az esztétizáló dekadencia, főleg az átesztéziált halál-gondolat képviselője.
Olyan légkör lengi körül, amely az Osztrák-Magyar Monarchia egészét jellemezte akkoriban: könnyű mámor, keringődallamok, ugyanakkor a társadalom mélyén mindenütt feszültség és korszerűtlenség. Puha, fátyolos bánat, határozottságot mímelő gyöngeség: egy élve pusztuló, túlérett világ árasztotta a halál igézetét. Ez a lágy, monarchikus dekadencia fölerősítette az Adyban amúgy is meglevő fáradt, lemondó hangulatokat.
A Halál rokona
Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.
Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.
Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.
Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.
Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borus:
A világot.
Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
A vers műfaja elégikus hangnemű dal, hangulata fáradt, lemondó, meditatív. kiábrándult, illúziótlan. Kissé „krúdys”, vöröses, mélabús, barnás, őszies, avaros, csendes szomorúság uralkodik benne.
A dekadencia életérzése jön át belőle. A megszokott értékrend a visszájára fordul: általában az életet tekintjük szépnek és felbecsülhetetlen értéknek, a halált pedig szomorúnak és ijesztőnek. Itt azonban a halál a szent, a szép, a vonzó, a szeretetre méltó, az élet pedig a csúnya, a szánalmas, a taszító.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
