Az Új versek kötet témái és ciklusai
A Párizsból hazatérő Ady a kötet nyitó versében (előhangjában) összegezte írói szándékait és vallotta meg elhivatottságát. A Góg és Magóg fia vagyok én… azért is fontos darab, mert a költő az új mellett foglal állást benne, ezzel is visszautalva a kötet címére.
Igaz, önmaga megjelölésére a régi, pogány magyarság világából választ szimbolikus figurákat (Góg és Magóg, Vazul), de ebben csak látszólag van ellentmondás. Érdemes felidéznünk, mit írt Kölcsey Ferenc a Nemzeti hagyományokban: amelyik nemzet elfelejtkezik a múltjáról, s nem tartja tiszteletben értékes hagyományait, az lemond a jövőjéről.
A félfeudális úri Magyarország az idejétmúlt hagyományokkal kapcsolta össze a magyarság fogalmát, Ady számára azonban a magyarság fogalma a múltban gyökerező újjal, a haladással fonódik össze. Góg és Magóg, valamint Vazul is lázadó magatartásuk, az igazukért való harcos kiállásuk miatt voltak fontosak Adynak. Ezt a magatartást tiszteli és követi ő maga is.
A magyar Ugaron ciklus
A magyar Ugaron az Új versek kötet legfontosabb versciklusa. Ebben van a legtöbb keserű, támadó, nemzetostorozó indulat és tehetetlen düh, és ez a ciklus váltotta ki a legnagyobb felháborodást a kortársak részéről.
A magyar Ugaron ciklus versei nem okoztak túl sok értelmezési problémát a korabeli olvasóknak, mivel az utóromantika alkotásaihoz szokott közönség olvasásmódjával is megközelíthetőek, de annál inkább felhergelték az embereket, akik könnyen kiérezték belőlük a költő elégedetlenségét és keserűségét.
A magyar Ugaron ciklusba Ady a magyarságverseit sorolta be, és ezek váltották ki a legnagyobb visszhangot. Mind a konzervatív tábor, mind az akkor induló fiatal modernek (pl. Babits és Kosztolányi) értetlenséggel és felháborodással fogadták Ady nemzetostorozó indulatát.
Hazafiatlansággal, hálátlansággal vádolták a költőt, mert csak kevesen érezték ki a versekből azt a féltő szeretetet, amellyel Ady a haza iránt viseltetett, és amely dühös kritikáját kiváltotta.
A ciklus első verse A Hortobágy poétája, záró darabja A magyar Ugaron, mindkettő ún. magyarságvers. A magyarságversekben a költő elsősorban saját társadalmi küldetését, helyzetét elemzi, saját magát határozza meg.
Gyakran él bennük az ellentétezés és a szembesítés eszközével. Gyakori ellentétpárjai a múlt és jelen, a jelen és a jövő, az ősi és az új.
Gyakran földrajzi helyeket tesz szimbólummá. Így ellentét lesz a Kelet és Nyugat, a Tisza és a Gangesz, a Tisza és a Szajna között (pl. A Tisza-parton című vers).
A ciklus központi szimbóluma az ugar. A szó elsődleges jelentése parlagon hagyott földterület, amelyet felszántanak, de nem vetnek be, így javítva a termőképességet.
Átvitt értelemben a kifejezés társadalmi-kulturális elmaradottságot, szellemi tespedtséget, ki nem használt lehetőségeket jelent. Ezt a jelentést épp Ady jelképhasználata nyomán nyerte el a szó, bár már Széchenyi István és Arany János is használták ebben az értelemben, Széchenyitől származik a „Nagy Parlag” kifejezés mint a fejletlen, műveletlen ország metaforája.
Adynál persze a szó átvitt értelemben szerepel, és a „magyar” jelző azt is egyértelművé teszi, hogy melyik országra vonatkozik a kép (amely szinekdoché, mivel a rész jelöli az egészet). A magyar Ugar tehát az elmaradott, kulturálisan fejletlen, szellemileg tunya Magyarország szimbóluma, akárcsak Pusztaszer a Góg és Magóg fia vagyok én… kezdetű versben.
Ady mély magyarságtudattal rendelkezett, de hazaszeretete indulattal, kortársai bírálatával párosult, akár Berzsenyi vagy Kölcsey verseiben, akik a dicső múlttal szembeállítva bírálták az „elkorcsosult”, „törpe” jelent. De még inkább rokonítható Petőfivel.
Bizonyos szempontból Petőfi követője volt, hiszen Petőfi is újat hozott az irodalomba (csak ő az egyszerűségével, a közérthetőségével), és mert a prófétaszerep Adynak is fontos, és ő is felelősséget érez a szegények iránt, ő is utat akar mutatni nekik. Olyan váteszszerepet vesz magára, amely még a romantika korából származik, de nagyon újszerűen valósítja meg.
Ez a szerepfelfogás egyfajta sámántudatból táplálkozik, amely fontos szerepet foglal el Ady költői önképében. Lehetséges, hogy ez a sámántudat azért alakult ki a költőben, mert tudvalevőleg hat ujjal született.
A ciklus címadó verse a ciklus végén helyezkedik el, ezzel Ady a költemény összefoglaló jellegét hangsúlyozza. A magyar ugar az ő szemében elátkozott föld, elvadult táj, amit égig érő gizgazok borítanak. Ez a kopár táj természetesen szimbólum: az eldurvult, műveletlen magyar vidék világát fejezi ki.
Természetesen az ugar mint táj nem tájleíró költemények témájaként jelenik meg a ciklusban, hanem szimbólumként (a tájelemek elsődleges jelentéstartalma lényegtelenné válik, és a mögöttes jelentéseik lesznek fontosak). Az elvadult táj, a vad mező, a giz-gaz a riasztó magyar valóságot jelképezik, míg a virág, a buja föld, a „szent humusz” a termékenységet, a földben levő lehetőségeket jelentik.
Ady tehát hisz a magyarságban, és abban, hogy a magyarságnak vannak lehetőségei, csak ezek kihasználatlanok maradnak. Ezen a földön minden tehetség parlagon marad, minden merész álom elbukik. A magyar ugar tehát az elvetélt lehetőségek hazája.
Tipikusan magyar tragédiának számít az a tragédia, amely A magyar Ugaron és A Hortobágy poétája című versekben hangot kap: a műveletlen környezet legyőzi a szépre fogékony, finom lelkű, művészi hajlamú ember költői vágyait, és önmagához teszi hasonlóvá.
Itt a művészi hajlamú emberre nincs szükség, a művészetre itt senkinek nincs igénye, ezért ami tehetség megterem, az is elpusztul, mert nem ápolják, hanem elnyomják.
És még az a lehetőség sincs meg, hogy az újat, a modernet, a szebbet kereső művész küzdelemben bukjon el: bukásában nincs semmi pátosz, egyszerűen csak asszimilálja őt a durva, barbár közeg, a „piszkos, gatyás, bamba társak” (A Hortobágy poétája).
Itt az emberek csak az élet fizikai szintjét képesek megélni (esznek, isznak, alszanak stb.), a szellemi-lelki szépségeket nem veszik észre, és megölik másban is a szépre való fogékonyságot. Ilyen környezetben a művész nem képes kibontakozni, még akkor sem, ha istenáldotta tehetség, hanem elkallódik, sorsa az elnémulás lesz.
A rossz helyre, meg nem értő közegbe született művész szomorú sorsát, lelki szenvedéseit már Janus Pannonius is átélte a reneszánsz idején (és pl. az Egy dunántúli mandulafáról, vagy A narni-i Galeottóhoz című verseiben örökítette meg).
Az ismertetőnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
