A daloló Párizs ciklus
Léda sok szempontból meghatározta Ady életét 1912-es szakításukig: ő emelte ki a fiatal, tehetséges költőt a vidéki város, Nagyvárad szűk lehetőségei közül, s magával vitte Párizsba 1904-ben.
Mint tudjuk, a párizsi út szabadította fel Ady tehetségét, így a város a szépség, a fejlettség és a modern kultúra szimbóluma lett a szemében. Annyira fontossá vált számára a Párizs-téma, hogy külön versciklust szentelt neki az Új versek kötetben.
Tény, hogy a francia világváros valóban a művészet és az európai kultúra fellegvárának számított akkoriban. Ady ott találkozott a nyugati modernséggel, a szabadsággal és a nagyvárosi polgári civilizációval, s megismerkedett a francia szimbolista lírával is (különösen Baudelaire költészetével, amelyet nagyra tartott, ezt Baudelaire-átköltései is jelzik).
Ugyanakkor Ady idegenül mozgott a nyüzsgő nagyvárosban, nem érezte magát otthon. Akkoriban még franciául sem tudott, Léda segítette át minden nyelvi nehézségen, és Verlaine meg Baudelaire verseit is Léda fordítgatta le neki.
Nagy tervekkel vágott neki az útnak: szeretett volna előadásokat hallgatni és interjúkat készíteni, de ezekből semmi nem vált valóra. Végül csak újságokból és éjszakai bolyongásokból ismerte meg Párizst, és hiába rajongott a francia fővárosért, valami mégis hazahúzta.
A daloló Párizs az Új versek harmadik ciklusa, és értelmezhető A magyar Ugaron ciklus ellenpontozásaként is.
Azok a versek, amelyeket Ady ebbe a ciklusba sorolt be, többnyire a lírai én és az idegen hagyomány, az idegen környezet viszonyáról szólnak. Címeikben mindig szerepel valamilyen francia tulajdonnév (pl. A Gare de l’Esten, Paul Verlaine álma, A Szajna partján).
A Párizs-veresek jellemzően egy fájdalmas kettősségről árulkodnak: Ady némiképp meghasonlott önmagával, mivel vágyott a nyugat után, a kultúra iránti éhség vonzotta Párizshoz, ugyanakkor érezte, hogy nem tartozik oda, Franciaország nem a hazája.
Nem azért lett nyugat-imádó, mert nem szerette Magyarországot, hanem azért, mert szerette. Ezt jelzi az is, hogy a Párizs-versekben folyamatosan hazafelé nézeget, folyamatosan az itthoni körülményekhez hasonlítgat mindent. Ez a hasonlítgatás is egyfajta nemzetostorozás, ezért a Párizs-versek motivikája szorosan összefonódik az ugar-versek motivikájával.
Párizs valójában csak ürügy Adynak, hogy Magyarország elmaradottságáról beszéljen. Ez abból is látszik, hogy a Párizs-téma versei konkrétumok terén meglehetősen szegényesek: bár felbukkan a Szajna, a Bois, a Boulevard stb., a versek többnyire általánosságokról szólnak.
Nem igazán élő Ady verseiben a francia főváros, méghozzá azért nem, mert a költőt valójában nem Párizs érdekelte, hanem az, amit Párizs szimbolizál, és amit összeütköztetett a magyar valósággal.
Párizs tehát nem egy valódi főváros volt Ady számára, nem egy földrajzi hely, hanem egy elvont fogalom, egy mitikus hely, ami valójában sehol a földön nem létezik. Ne feledjük: Adynál a helyek mindig szimbólumok, amelyeknek állandó jelentése van, azaz minden versében ugyanazt jelképezik.
Ezt jól mutatja például a ciklus záró darabja, A Szajna partján című alkotás is, amelyben Ady a Magyarországot jelképező Duna-parttal veti össze a Nyugatot jelképező Szajna-partot.
Igazság szerint Ady idegennek érezte magát Franciaországban, és az összehasonlítással az volt a célja, hogy ami Párizst széppé és nagyszerűvé teszi, azt Magyarországon is meghonosítsa. Amikor Párizshoz annyi pozitív jelzőt kapcsol, Magyarországhoz pedig annyi negatívat, akkor lényegében a társadalmilag-kulturálisan elmaradott magyar valósággal fordul szembe, amit meg akar változtatni.
Fájdalmasan érintette ugyanis, hogy művészként otthon érezné magát Párizsban, de emberként nem, mert nem tartozik oda, nem az a hazája. Viszont ahová tartozik, ott művészként nem érzi otthon magát. Ezt az ellentétet akarta mindenáron feloldani, ami csak úgy volt lehetséges, ha hazáját arra a kulturális színvonalra emeli, amit Párizsban látott.
Az ismertetőnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
