Albert Camus: Közöny (elemzés)

Értelmezés: A mű középpontjában az élet abszurditása áll. Az amerikai kiadáshoz írt előszavában Camus egy mondatban összefoglalja a lényeget: „A mi társadalmunkban mindenki a halálos ítélet veszélyének teszi ki magát, aki nem hullat könnyet az anyja temetésén.”

Meursault pusztulását az okozza, hogy teljesen más embernek nézik, mint amilyen valójában. A vizsgálóbíró ellenszenvét érezve azt gondolja: „Szerettem volna meggyőzni arról, hogy olyan vagyok, mint bárki más, teljesen olyan, mint bárki más.” De nem szól, nem tulajdonít nagy jelentőséget annak, hogy minden cselekedetét és jellemét is félreértik, és ez végzetesnek bizonyul.

A bírósági tárgyalást egy elembertelenedett mechanizmusnak mutatja be a regény. A bíróság nem érti az egész ügyet, nem tudja és nem is akarja megismerni a vádlott személyiségét, és minden rendelkezésre álló adatot a szokványos erkölcsi normák szerint értelmez.

Meursault tetteit és viselkedését a társadalom merev szabályai szerint ítélik meg. A tárgyalás során kiforgatják a múltját, s minden korábbi tettét félremagyarázzák, hamis indítékokat tulajdonítanak neki. Azt például, hogy anyját idősek otthonába küldte, az ügyész úgy értékeli, hogy ezzel erkölcsileg meg akarta gyilkolni. Meursault sohasem élt erkölcsi normák szerint, és ez a tárgyaláson rossz fényt vet rá.

A bíróságon nem a tényeket veszik figyelembe a vizsgálat során, és nem méltányolják a védelem legfontosabb tanújának, Céleste-nek a vallomását. Mindenki gyűlöli Meursault-t, mert a börtönben nyilvánvalóvá válik, hogy Meursault nem hajlandó sem bűnösnek tekinteni magát, sem eljátszani a bűnbánatot.

Jogi értelemben a főhős valóban bűnös, de a bíróság nem veszi figyelembe az enyhítő körülményeket, sőt, tettét sokkal alávalóbbnak állítják be, mint amilyen a valóságban volt, őt magát pedig szörnyetegnek festik le. Ennek oka az, hogy nem látnak rajta érzelmeket: gyöngédséget, együttérzést, lelkiismeret-furdalást. Meursault nem érzi azt, amit mások szerint éreznie kéne, tettetni pedig nem hajlandó.

A mű végére egyértelművé válik, hogy közönye és hozzáállása miatt ítélik halálra. A bíráknak fenyegetettség-érzésük támad attól, hogy a vádlott így megtagadja a kötelező képmutatást, amely a társadalom hazug rendszeréből fakad. Megtagadja ezt a frázisokból, sablonokból és képmutatásból felépített látszatvilágot.

Az emberek ugyanis közhelyek és frázisok pufogtatásával fedik el azt, hogy üres, önző és képmutató életet élnek. Azért háborodnak fel Meursault viselkedésén, mert közönyös mindaz iránt, ami az ő életüknek értelmet ad. Ráadásul nyíltan vállalja, hogy az egész hidegen hagyja.

Ettől a nyíltan bevallott közönytől, érzéketlenségtől és ürességtől megijednek, mert ráismernek benne a saját titkolt közönyükre és ürességükre, és rádöbbennek életük értelmetlenségére, amit önmaguk előtt is tagadtak. Például a bíró felháborodik, amikor a főhős közli, hogy nem hisz Istenben („Azt akarja – kiáltott fel –, hogy értelmetlen legyen az életem?”).

Az ügyész nemcsak azzal vádolja Meursault-t, hogy előre megfontolt szándékkal ölte meg az arabot (ami nem igaz), hanem azt is szemére veti, hogy „erkölcsi gyilkosa tulajdon édesanyjának is”. Sőt, még azért a gyilkosságért is felelős, amelyet majd holnap fognak tárgyalni (egy apagyilkos ügyét). A védőügyvéd beszéde nyilván erőtlen, nem is közli az író.

A halálos ítélet igazságtalan. Egyrészt a gyilkosság véletlen esemény volt: Meursault azért kérte el Raymond-tól a revolvert, hogy az ne használja. Ha nem marad a zsebében a fegyver, és a hőség elől nem akar a forráshoz menekülni, nem történt volna semmi. Másrészt az arabnál kés volt, így más beállításban ezt a gyilkosságot akár önvédelemnek is lehetne tekinteni.

Ha nem Meursault-ról lenne szó, könnyen lehet, hogy más ítélet születik. Csakhogy Meursault sajátos Isten-és rendszerellenessége megingatja a képmutató emberi intézmény alappilléreit, ezért a bírák arra törekszenek, hogy ezt a deviáns alakot eltöröljék a színről.

A per során egyre jobban elrugaszkodnak attól a bűncselekménytől, amely miatt eredetileg az eljárás megindult, és olyan irreleváns témákat rángatnak elő, mint pl. hogy a vádlott nem sírt az anyja temetésén.

A társadalom ellenségének tekintik, pedig valójában Meursault nem lázad a társadalom ellen, nem harcol az elveiért. Ő csak őszintén elmondja azt, amit gondol, és azt is csak akkor, ha kérdezik. Az ítéletbe is belenyugszik, érzi, hogy nem érdemes szót fecsérelnie, nincs mondanivalója.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!