Albert Camus: Közöny (elemzés)

A főhős valóban bűnös (elkövette a gyilkosságot), de nem azért ítélik halálra, amit elkövetett, hanem azért, mert nem tartotta be azokat a játékszabályokat, amelyeket egy-egy szituáció megkíván (nem sírt az anyja temetésén). Emiatt idegen abban a társadalomban, amelyben él.

Érzéketlenséggel magyarázzák azt, hogy eltér a játékszabályoktól, pedig Meursault egyszerűen csak abban különbözik másoktól, hogy nem hajlandó hazudni. Nem játssza meg azt, amit nem érez (pl. az anyja temetésén a bánatot, a bíróságon a bűntudatot). Még azt sem engedi, hogy az ügyvéd hamis érvekkel védje.

Makacsul ragaszkodik az igazsághoz, de ez nem szavakban nyilvánul meg, hanem abban, hogy nem mutatok mást, mint amilyen vagyok, és mint amit érzek. Meursault ezt az igazságszeretetet olyan szinten gyakorolja, hogy halálra ítélik miatta. Gyakorlatilag minden hősies póz nélkül meghal az igazságért.

Halála előtt szembenéz a lét abszurditásával. Alaptézise: „De hiszen mindenki tudja, az élet nem éri meg, hogy végigéljük.” Mindenkire az a sors vár, hogy meghal, és „ha már egyszer meghalunk (…), nem fontos, mikor és miképpen kell meghalnunk.” És az sem fontos, hogy miért: „mit számít, ha a gyilkossággal vádolt azért veszíti el életét, mivel nem sírt anyja temetésén?”

A pappal való vitájában kap hangsúlyt világnézete. A pap megkérdezi: „Hát nincs reménye, s élni tud azzal a gondolattal, hogy meg fog halni egészen?” Meursault erre igennel felel.

A pap kihozza a sodrából (üvöltözni kezd). A bíróság embertelen eljárása ellen csak passzivitással tiltakozott, a pap azonban a lelkét akarja megmenteni, és ezt már nem bírja elviselni. Arcába kiáltja, hogy „halott módjára él”. Meursault szerint a pap igazsága még annyira sem igazság, mint az övé, aki szembe mer nézni élete értelmetlenségével, a lét abszurditásával.

Kitart a nézete mellett, miszerint alapjában véve mindegy, mit választ az ember, vagy hogy egyáltalán választ-e, mert a jövő mélyén nem kínálkozik értelmes felelet.

Meursault nihilizmusa egyfajta lázadás a rendszer őrzői ellen, akik olyan magabiztosan mozognak a kérdésessé vált világban. Viselkedése tiltakozás a civilizáció megalázó, gépies rendje, a képmutatás, az erőszak és az elidegenedés ellen. Egy nyíltabb, szabadabb és igazabb élet utáni vágyával morálisan környezete fölé nő, annak ellenére, hogy gyilkosságban bűnös.

Később a magányban megnyugszik és békességre talál. Végiggondolja és elfogadja az életét, hiszen azt a sorsot élte végig, amelyik kiválasztotta magának, amely az övé volt.

Lemond minden reményről az evilági és a túlvilági életet illetően is, és tudatosan vállalja a sorsát. Megérti, hogy helyzete olyan abszurd, hogy csak egyetlen reménye lehet: az, hogy „jól működik” a gép, amely megöli majd.

„Mintha ez a nagy harag megtisztított volna a rossztól, megkönnyített volna a reménységtől, s e jelekkel s csillagokkal telehintett ég előtt először tárulkoztam ki a világ gyengéd közönyének. Most, hogy olyan hasonlónak éreztem magamhoz, oly testvérinek, megtudtam, hogy boldog voltam, és hogy még most is az vagyok.”

Idegennek érzi magát a társadalomban, a természettel való azonosulásban viszont megtalálja a boldogságot, sorsa a végtelenben oldódik fel. Látja a világ közönyét az emberi lények iránt, és úgy érzi, ő éppen érzéketlensége, közönye által hatolt be a valóság titkába, s ezzel a közönnyel igazolja saját életét is (így a halál közelségében élete értelmet kap és visszanyeri értékét).

Úgy látja, az abszurd létezésen megvetéssel úrrá lehet lenni, és az abszurd létezést csak a szabadság által vethetjük meg. Ez a gondolat boldoggá teszi. Érzi, hogy egy olyan ember, mint ő, halálra van ítélve egy olyan világban, amelyben az abszurd létezés az egyetlen biztos realitás. Ezért megveti azokat a kötelékeket, amelyek őt egy ilyen világhoz és a többi emberhez kötik. Így a halál pozitív értékké minősül.

Camus krisztusi alaknak tekintette a főhőst („regényalakomban az egyedüli Krisztust akartam ábrázolni, akire méltók vagyunk” – írta). Meursault halála ugyanúgy magasabb célért való és ugyanolyan igazságtalan, mint Krisztus megfeszítése.

Meursault is tekinthető olyan alaknak, aki a saját bűnei mellett magára veszi a többi ember bűneit is, és miután tudomásul veszi a tömeg „feszítsd meg!” kiáltását, várja és kívánja a halált mint „beteljesülést”.

Üzenet: Az ember abszurd világban él, de sorsán felülemelkedhet, ha tudomásul veszi, hogy helyzete / léte kilátástalan, és küzdeni próbál ellene.

Camus az abszurditás elleni lázadásban látta az élet értelmét. Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdést látott problematikusnak, az öngyilkosság kérdését. Ítéletet kell mondani arról, hogy érdemes-e élni. Mivel azonban az öngyilkosság az abszurditás elfogadását jelentené, Camus szerint nem szabad elébe menni a halálnak.

Az embernek illúziótlanul szembe kell néznie a lét értelmetlenségével, és ennek tudatában is folytatnia kell a küzdelmet. Sztoikus közönnyel be kell látni, hogy az élet mindenképp rettenetes, az ember mindenképp magányos, így nem sokat számít, hogy ez a rettenet milyen formában jelentkezik. Ezért minden sors tűrhetővé válik, és a felismert nyomorúság megvetésével minden sorson úrrá lehet lenni.

„Nincs sors, amelyen a megvetés ne tudna felülemelkedni.” Ez a Közöny alapgondolata, s ezt a gondolatot fejti ki Camus a Közönnyel szinte egy időben megjelenő esszéjében, a Sziszüphosz mítoszában is.

Fogadtatás: a Közöny tette Camus-t ismert íróvá, különösen a fiatalok körében lett népszerű.

Jelentősége: a Közöny a világirodalom egyik legtökéletesebb bűnügyi története. Camus a széles olvasóközönség számára is hozzáférhetővé tette a 20. század közepi emberi lét legelvontabb problémáit.

Utóélete: a regényt megfilmesítették 1967-ben (L. Visconti forgatta az adaptációt Az idegen címen)