A 24. strófa írja le Edward reakcióját, akit felbőszít a harmadik bárd éneke. A merész kijelentés, hogy soha egy walesi bárd sem fogja dicsőíteni őt, arra készteti a királyt, hogy minden ellenszegülő bárdot megbüntessen:
Meglátom én! – S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!
Nem vitás, hogy a bárdok túlfeszítik a húrt, teljesen kihozzák a sodrából az amúgy is ingerült királyt.
Ugyanakkor a parancsból látszik, hogy Edward erőszakossága mögött valójában gyengeség lappang: nem képes felülemelkedni a sértéseken és vádakon, amelyeket a három bárd a szemébe vágott. Sérelmét vérrel akarja lemosni: nemcsak őket hármukat végezteti ki, hanem minden további dalnokot is, aki az ő személyéről hozzájuk hasonlóan vélekedik.
A király tehát szabad utat enged sértődöttségének és dühének, ugyanakkor a kiadott parancs nem feltétlenül kéne vérengzést okozzon, hiszen nem minden bárdra, hanem csak az ellenszegülőkre vonatkozik. Elvileg aki hajlandó dicsőíteni Edwardot, az megmenekül a máglyától… A kérdés csak az, hogy hány walesi bárdnak lesz gyomra ehhez?
A 25. strófából megtudjuk, hogy a király szolgái szétszéledtek Walesben, hogy végrehajtsák uruk parancsát. Arany tömör összegző szavai zárják le ezt a szerkezeti egységet: „Montgomeryben így esett / A híres lakoma.”
Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a 26. versszak idegesnek, feszültnek mutatja a királyt: már nem nyugodtan, méltóságteljesen léptet fakó lován, mint akkor, amikor bevonult a meghódított Walesbe, hanem vágtat, ami jelzi izgatottságát, riadalmát: szinte menekülve távozik a tartományból („S Edvárd király, angol király / Vágtat fakó lován”).
Most már tudja, hogy parancsának mi lett a következménye, s kínozza a bűntudat, azonkívül fél is a walesiek között maradni, akik már nemcsak a hódító háborúja miatt gyűlölik, hanem a kivégzett bárdok miatt is.
A drámai hangulatot fokozza, hogy a király körül tüzek gyulladnak, mintha az egész tartomány égne: távozásakor már lobognak az ellenszegülő walesi bárdoknak rakott máglyák tüzei („Körötte ég földszint az ég: / A velszi tartomány”, azaz körülötte lángol az ég, mint a föld). Ebből a „felgyújtott” tartományból távozik sietősen a király a máglyára küldött walesi bárdok átkai közepette.
Igen éles a kontraszt a vers eleji temetői csendhez képest: a szétszáguldó szolgák és a fellángoló tartomány mozgalmassága a zsarnokság tombolását, harsányságát érzékelteti. És van benne valami hátborzongató is.
Edward eredetileg csak az ellenszegülőket akarta megbüntetni, de a bárdok közül olyan sokan ellenszegülnek, hogy nagy vérfürdő lett belőle.
A 27. versszakból megtudjuk, hogy ötszáz walesi bárd választotta inkább a máglyahalált, mint hogy egyetlen dicsérő szót is kiejtsen a száján Edwardról:
Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. –
Itt a „lángsír” szóra érdemes felfigyelni. Érdekes, hogy a király épp máglyahalálra ítéli a bárdokat, és nem felkötteti vagy más módon végezteti ki. Wales tragédiája már-már a végítélethez hasonló, mivel a keresztény felfogás szerint a világ az idők végén lángsírba fog hullani. Arany ezzel a biblikus utalással apokaliptikussá növeli a walesi bárdok végzetét.
A 28. strófában Edwardot halljuk, a helyszín már London, tehát a király hazatért, éjszaka van, és Edward nem tud aludni. Arra riad fel, hogy zúgást hall, mintha London utcáin valaki énekelne („mi éji dal / London utcáin ez?”).
Dühében a király máris a felelőst keresi, meg akarja büntetni a lord-majort (London polgármesterét), amiért engedi, hogy valakik éjszakai nótázással zavarják az álmát.
Igen ám, de a 29. strófából, ahol ismét a narrátor veszi át a szót, megtudjuk, hogy nincs semmilyen éjszakai dal: néma csend van, még légyzümmögés sem hallatszik. Az emberek is csak suttogva merik egymásnak mondani, hogy senki hangosan meg ne szólaljon, mert aki egy szót is szól, az halál fia: a király nem tud aludni.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
