A 12. versszakban Edward még gyalázza egy kicsit a walesi nemeseket, amiért nem dicsőítik őt („Ti urak, ti urak, hitvány ebek! / Ne éljen Eduárd?”), aztán eszébe jut, hogy majd egy walesi bárddal énekelteti meg a dicsőségét.
Ha már a walesi nemesek nem hajlandók őt megéljenezni, akkor legalább egy bárdról gondoskodhattak volna, aki megteszi helyettük („Hol van, ki zengje tetteim – / Elő egy velszi bárd!”). A király úgy gondolja, egy bárdtól joggal vár el dicsőítő éneket, a bárdnak ugyanis az a hivatása, hogy megénekelje az aktuális eseményeket.
A kor szokása szerint hivatásos énekmondók szórakoztatták az urakat a lakomákon, így nincs semmi furcsa a király ötletében, hogy majd egy bárd segítségével dobja fel a hangulatot, és egyben a vágyott elismerést is bezsebeli.
A 13. strófa a walesi urak reakcióját írja le, akik sápadtan összenéznek, arcukon harag és félelem viaskodik („Orcáikon, mint félelem, / Sápadt el a harag”). Tehát dühösek, de félelmükben elfojtják dühüket, uralkodnak magukon.
Visszafojtott indulatuk jól jelzi, hogy Edward pökhendisége, sértései mennyire megalázzák az amúgy is megalázott, legyőzött, megfélemlített walesi nemességet.
A 14. strófa leírja, amint a lakomán összegyűlt vendégek szava elakad, hangja elfullad, még a lélegzetüket is visszafojtják. Ez jól kifejezi az intenzív érzelmi reakciót, amit a király parancsa vált ki a jelenlevőkből. Ez a hirtelen elnémulás nem más, mint vihar előtti csend.
És akkor a néma csendben előlép egy ősz öregember („Ajtó megől fehér galamb, / Ősz bárd emelkedik”).
A „fehér galamb” metafora bibliai kép és a béke jelképe. Egyaránt utal az öreg bárd külső és belső tulajdonságaira: ősz hajára és szakállára, valamint békeszerető természetére (legjobban azért haragszik a királyra, mert Edward hódító háborúja tönkretette Wales békéjét).
A 15. strófában az agg bárd kijelenti, hogy majd ő elzengi, mi mindent tett Edward, és ahogy a húrok közé csap, már annak is olyan a hangja, mint a fegyvercsörgés és a halálhörgés („S fegyver csörög, haló hörög / Amint húrjába csap”). Öreges, reszketeg hangon dalolja el a maga énekét.
A 16-17. strófában idézőjel jelzi, hogy az ősz bárd dalának szövegét olvassuk, aki a háború okozta pusztulást, a rengeteg vért és halottat, valamint a túlélők sírását, gyászát ecseteli, s mindezt vádként olvassa a király fejére („Te tetted ezt, király!”).
„Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!
Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”
Hasonlatok sorával érzékelteti Arany, ahogy a halál pusztít a csatamezőn: úgy aratja le az embereket, ahogyan a parasztok a vetést a földeken („Levágva népünk ezrei, / Halomba, mint kereszt” – a kereszt az aratás után a keresztbe rakott gabonakévékre utal). A túlélők sírva tallóznak, azaz keresgélnek a halottak között, hátha meglelik hozzátartozóikat.
Az idős bárd szavaiban a levert magyar szabadságharc és a megtorló önkényuralom közhangulata lappang. Valóságos vádbeszédet mond, melynek fenyegető refrénje („Te tetted ezt, király!”) legfeljebb csak szórendjében változik, keménységében nem.
A 18. strófa Edward reakcióját írja le, aki első szavával máglyára küldi az öreg bárdot, amiért ilyen kemény dalt énekelt neki.
Úgy hangzik, mintha az agg bárdnak azért kellene meghalnia, mert a királynak nem tetszett az ének, ami persze igaz is, mert valóban nem tetszett, de a halálos ítélettel Edward nem a bárd teljesítményét, hanem az ellenszegülését bünteti.
A walesi urak titkolt gyűlölködése után ugyanis ezúttal nyílt ellenállással találkozott, amit azonnal meg akart torolni, nehogy gyengének tűnjön. A bárd énekét lázadásnak tekinti, ezért szab ki rá azonmód halálbüntetést. Mint általában a zsarnokok, tombol dühében, amiért valaki szembe mert szállni vele.
Ezután kijelenti, hogy lágyabb éneket akar hallani, s ekkor belép egy fiatal bárd.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
