Az utolsó két sor a költemény „csattanója”: Arany ma a verseket kongatja, amelyek ugyanolyan hangtalanok, mint annak idején a tökharang volt.
Így kongatom most untalan
E verseket – bár hangtalan.
Azaz a költő úgy érzi, nincs igazából visszhangja a verseinek, vagyis kudarcot vallott: nem hallja őt mindenki, így nem érte el azt, amire gyerekként vágyott.
Ez a summaszerű, epigrammatikus zárás a shakespeare-i szonett jellemző tulajdonsága, ami tömör, befejezettséget hangsúlyozó szerkezetet eredményez.
Van a versben időszembesítés is, de ez csak látszólagos: Arany szembeállítja a múltbeli, gyerekkori élményt a jelenbeli, időskori helyzetével, ám az utolsó két sor nem a kettő közti különbséget, hanem a kettő közti hasonlóságot emeli ki (a hangtalanság a közös bennük), így az ellentétből párhuzam lesz.
Itt kanyarodjunk vissza a cím jelentésére, amely szerint a természet, a sors megváltoztathatatlan. A gyerekkori játék hangtalan jellege visszatér a felnőttkori versírás hangtalanságában, vagyis pont az nem változik, amin a lírai én változtatni akart.
Hiába telt el oly sok év, az ő sorsába nem hozott változást, a gyerekkorban megélt „hangtalan” állapot felnőttként, időskorban is kísérti: bárhogy szeretne, nem tud belőle kitörni, mert a sorsunk ellen hiába küzdünk, naturam furca expellas…
Hankiss Elemér értelmezésében az utolsó két sor hatására különös villódzás indul meg a két kép – a tökharangot kongató kisfiú és a verseit kongató költő képe – között. Minden mozzanatnak megvan a maga megfelelője mindkét képben, és minden mozzanat önmaga groteszk ellentétét sugározza.
Például az, hogy a harangnak nincs hangja, a gyerekkori képben még csak mulatságos, az öregkori képben már fájdalmas. A gyerekkori képben ugyanis a „hangtalan” csak annyit jelent, hogy nem ad hangot, az öregkori képben viszont azt jelenti, hogy nem hallja senki.
Maga a tökharang kongatása, amely gyerekkorban csak egy érdekes játék, öregkorban a hiábavalóságnak és a magánynak a szimbóluma. Gyerekkorban ugyanis még van remény, hogy a vágyak és a tervek megvalósulnak, az embernek még van jövője. Öregkorban már nincs, mert az élet nem előttünk, hanem már mögöttünk van, és amit akartunk, az vagy megvalósult, vagy nem.
A költő számára a „valódi, nagy harang” a költészet, de nem valósult meg, amire gyerekkorában vágyott, hiszen a versei ugyanolyan némák, hangtalanok, mint annak idején a tökharang volt. Maga az egész nap zajló kongatás is, ami gyerekkorban még játék és öröm, öregkorban már csak görcsös kényszer, céltalan robot.
A tökharangról mondani gyerekként, hogy bár hangot nem adott, „de másképp vígan működék”, csak tréfa, öregkorban viszont, amikor visszhangtalan költészetéről és hiábavaló életéről mondja ezt az idős költő, keserű önirónia.
A „kongatás” szóra érdemes még felfigyelni. Miért nem „harangzúgás”-t ír Arany? A harangzúgás istentiszteletre hív vagy veszélyre figyelmeztet, míg a kongó harang temetésre hív, így a halálhoz, az elmúláshoz kapcsolódik: a lélekharang hangját idézi fel.
A költő még a gyerekkori álmodozáskor is visszafogott volt, hiszen nem zúgatni, hanem csak kongatni akarja majd a valódi harangot, s ezzel hétköznapibb minőséget idéz fel, mint amilyen a szakrális jellegű, emelkedettebb hatást előidéző harangzúgás lenne.
Még egy fontos dolgot kifejez a kongatás metaforája. Kongani általában a belül üres tárgyak szoktak. Ha egy költő „kongatja” a verseit, az arra enged következtetni, hogy jelentéktelennek érzi önmagát.
Persze, Arany versei nem azért konganak, mert üresek, tartalmatlanok lennének vagy írójuknak ne lenne mondanivalója. A „kongatás” szó használatával Arany arra utal, hogy elutasítja az olyan versbeszédet, amellyel a költő nagy súlyt, nagy jelentőséget ad önmagának, és amellyel mondanivalója tartalmasságára akarja felhívni a figyelmet.
Ezt a törekvést a vers formája is jelzi: ez az oka annak, hogy a Naturam furca expellas egy „rontott” formájú szonett. A szándékolt kisszerűség a nagyot akaró kompozícióról való lemondást jelzi.
A vers szabálytalansága azt jelzi, hogy a költő lemond a siker akarásáról, és már nem törődik a közönség ízlésével és elvárásaival. Ezentúl csak önmagának, a maga kedvére fog írni.
Tudjuk, hogy így volt, hiszen Arany hosszú hallgatás után titokban kezdte írni az Őszikék verseit, amelyeket nem szánt a nyilvánosságnak. Mivel a ciklust nem akarta megjelentetni, joggal tekintette „hangtalan kongatás”-nak a versírást: ami nem jut el a közönséghez, annak visszhangja sem lehet. Néma szavait fia, Arany László „hangosította ki” apja halála után.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
