Kérdés azonban, hogy vajon ezért nevezi-e Arany a verseit visszhangtalannak. Az Őszikék-korszak előtt ugyanis sokat szorongott a közönség véleménye, ízlése miatt, félt, hogy az emberek nem fogadják majd jól a műveit.
Tompa Mihállyal leveleztek is erről a témáról, hogy a magyar olvasók nem fogékonyak a művészi szépségre, hanem azt szeretik, ami hangzatos, ami „jól kong”: „Legnagyobb költőinket nem a költői, hanem a politikai gondolat tette népszerűvé előttünk; Petőfit nem a szépségek, hanem a szilaj modor.”
Mégis furcsa, hogy pont Arany János panaszkodott sikertelenségre és visszhangtalanságra, hiszen már életében klasszikusnak számított és rengeteg elismerést kapott. Igaz, a hivatalos kitüntetésektől irtózott (Epilógus című versében arról vall, hogy ezek a kitüntetések valósággal szenvedést okoztak neki), közönségsikere pedig nem minden művének volt (a Toldi és a Toldi estéje sikert aratott, a Kisebb költemények és a Buda halála viszont nem).
Arany nem tudta objektíven megítélni saját életművének értékét, ezért megmaradt a kishitűségben. Hiába volt ünnepelt költő, tudta, hogy a hivatalos elismerés nem(csak) a költészetének szól, hanem egy politikai játszma része. Vörösmarty 1855-ös halála után az irodalmi Deák-pártnak szüksége volt valakire, aki betölti a „nemzet koszorús költőjének” szerepét.
Ezt a szerepet osztották rá Aranyra, aki alkalmatlannak érezte magát, mégis magára vállalta a szereppel járó feladatokat: az Akadémia tagjaként méltató ódát írt Széchenyi halálakor, Pestre költözött, elfogadta a Szt. István-rendet, stb. Igazán akkor hasonlott meg, amikor jött a kiegyezés, és ez a szerep is kiüresedett.
A kiegyezést csak mint jobb híján való kompromisszumot fogadta el, de nem örült neki. 1867-től némasággal tüntetett a zsarnokság ellen, összegyűjtött költeményei végére is A walesi bárdok c. balladáját helyezte, tiltakozásul a zsarnokkal együtt lakomázó magyar urak ellen.
Aranynál a hallgatás volt a nemzeti jelentőségű tett, de az ország nem ezt az utat járta, a kiegyezés véget vetett a passzív rezisztenciának. A költőt legjobban az bántotta, hogy Ferenc József koronázásakor el kellett fogadnia egy rendjelet az uralkodótól: tudta nélkül jelölték őt ki a magyar irodalom képviselőjének, és utólag hiába tiltakozott.
A belügyminiszternek is írt, aki személyesen ment el hozzá és győzködte, hogy mekkora botrány lenne abból, ha visszautasítja a kitüntetést. Arany végül csak azzal a kikötéssel fogadta el a rendjelet, hogy ne kelljen nyilvános kihallgatásra mennie és hálálkodnia érte Ferenc Józsefnek, és ne kelljen viselnie sem. És még így is „lekenyerezett, fizetett hazaáruló”-nak érezte magát.
Értékrendjében mindvégig az erkölcsi parancsok álltak az első helyen. Nem értett egyet azzal a kultusszal, amelyet személye és költészete köré fabrikáltak, nem akart az irodalmi Deák-párt arca lenni, és nem alkudott meg az osztrákokkal sem, akik miatt elveszett Petőfi.
Lelkében nem lett áruló, de ez nem számított: pontosan tudta, hogy a látszat is elég, hogy hiteltelenné tegye őt, és ez nagyon bántotta. „Én is, amit sorsom rám mért, / Elszenvedtem – a hazámért”, írta egy magánhasználatra lefirkantott szösszenetben.
Arany szelíd ember volt, de 1867 utáni némasága azt jelzi, hogy lelke mélyén szenvedélyes harag lobbant fel. Visszavonult minden közéleti tevékenységtől, verset sem írt, a hivatali munkába temetkezett. Nagyon haragudott, és haragjában nagyon hallgatott.
A Naturam furca expellas tökharangja tehát egy lelkiállapot tárgyi megfelelője, szimbólum. Ez egy igazán modern vers, amely éppen arról szól, amit költője nem akar kimondani.
Géher István szerint Arany némasága, a hangtalan harangszó valójában „félrevert harang”, vészriadó. A költő néma vészharangot kongatott, amely azt jelezte, hogy megérzése szerint – mely profetikusnak bizonyult – haláltáncot jár a nemzet, azaz rossz irányba, tragédia felé halad. Modernségét csak a 20. század költészete felől olvasva lehet megérteni.
