A vers alapszituációja az emlékezés: az idős költő idézi fel egy gyerekkori emlékét, mivel analógiát lát akkori élménye és jelenlegi helyzete között. Ez az összehasonlítás rengeteg keserű érzés és önirónia forrása lesz.
Az első 12 sor tehát a gyerekkori emléket idézi fel: a lírai én meghatódva, mosolygósan beszéli el a tökharanggal való játékot. Ez az élőkép plasztikus és hiteles.
Gyermekkoromban felköték
A színben egy nagy tökharangot,
Amely ugyan nem ada hangot,
De máskép vígan működék;
Megvolt a súlya, lódulása,
Kötelét hogy jól visszarántsa
S vele a kis harangozót; –
Szóval: csinált kommóciót.
A falusi szegény gyerekek akkoriban szerettek tökharanggal játszani: úgy hintáztatták a felakasztott tököt, ahogyan a harang mozog, amikor kongatják. Bár hangot nem adott, lehetett vele harangozni, mert – mint Arany írja – súlyánál fogva „csinált kommóciót”, vagyis ingaszerű lengőmozgást, „hintázást”. A gyerekek a hangjukkal bimbamoztak hozzá, hogy olyan legyen, mint az igazi harang.
A „kommóció” Arany egyik kedvelt szavajárása volt. A kifejezés a „commotio” latin szóból ered, melynek szó szerinti jelentése: „mozgás (testmozgás)”, „változás (kedélyalakulás, hangulatingadozás)”, „séta”, orvosi szakszóként „(agy)rázkódás”.
A „kommóció” szó azért is fontos, mert épp a 8 soros első strófa végén szerepel, így egységzáró jellege is van, és tipográfiailag (dőlt betűvel) is kiemelte a költő.
A tökharang úgy készül, hogy a tököt kifúrják és hosszú pálcát szúrnak rajta keresztül. A pálca két végét két villarúd villájába támasztják, így akasztják fel a tököt, amelybe egy másik botot is beleszúrnak felül, a tartótengelyre merőlegesen. Erről a botról zsineg lóg le, azzal lehet himbálni a tököt.
A vers első vázlatára a költő le is rajzolta, hogy nézett ki a tökharang.
Tökből egyébként sokféle játékot készítettek akkoriban, főleg játékhangszereket, pl. csörgőt vagy dobot. Létezett egy lopótökduda nevű jellegzetes népi hangszer is, amely úgy készült, hogy a szárított tök belsejét kikaparták és lyukakat vájtak rá, mint amilyen a furulyán van.
Ezek dallam lejátszására is alkalmasak voltak, ellentétben a tökharanggal, amely nem szárított, hanem friss tökből készült és üreges sem volt, így legfeljebb rezgő-reszelő hangot adhatott.
A tökharang tehát olyan tárgy, amely hiányérzetet kelt, hiszen a tök anélkül végez a harangra jellemző mozgást, hogy annak jellegzetes, erős és feltűnő hanghatását, a harangzúgást produkálni tudná. Várnánk a hangot tőle, de nem ad hangot.
Harangozósdit játszani azért volt érdekes, mert a harangozó fontos személy volt a faluban, és ha megengedte, hogy valamelyik gyerek meghúzza a harangkötelet, az nagy kitüntetésnek számított. Nem csoda, hogy a tökharanggal játszó kisgyerek egy valódi harangról ábrándozott, ami csak az övé.
„No, mondám, majd ha nagy leszek,
Valódi harangot veszek
És azt egész nap kongatom
Saját kényemre, szabadon.”
Gyerekként a vers beszélője is azt tervezte, hogy ha felnő, akkor neki is lesz majd igazi, nagy harangja, amit ha megkondít, azt mindenki hallani fogja. Ebben az ábrándban nagyra törés, dicsőségvágy érződik, a gyerekkor kedvesen hiú terveit jelképezi.
Az idézőjelbe tett négy sor azt az illúziót kelti, mintha a gyerekkori énjébe visszahelyezkedő lírai én szó szerint idézné saját gyerekkori szavait vagy gondolatait.
A költői emlékezet olyan utat jár be, mint a harang: előbb a múltba réved, aztán felidézi a beteljesületlen gyerekkori vágyat, végül visszalendül a jelenbe, azaz ingamozgást végez (gondoljunk arra, hogy az ingának a hipnózisban is van szuggesztiós szerepe). Idősíkok terén ez a múlt, a gyerekkori jövőkép és a jelen hármasában jelenik meg.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
