A horatiusi sort szándékosan pontatlanul idézte Arany, pontosan „naturam expellas furca; tamen usque recurret” lenne (tehát a szórendet cserélte fel). A kézirat tanúsága szerint a költő először pontosan úgy akarta leírni, ahogyan Horatiusnál szerepel, de aztán átjavította a pontatlan változatra, mintha rosszul emlékezne rá. Pedig Arany precíz ember volt és jól ismerte Horatiust, akitől átvette ezt a gondolatot.
Ez tehát szándékos szövegrontás, aminek jelentősége van. A költő a cím elrontásával egyrészt jelzi a klasszikus hagyomány jelenlétét, ugyanakkor már annak torzulására, tekintélyvesztésére is céloz. Azt jeleníti meg, hogy a túl „hangos”, túl hangzatos, magának túlzott jelentőséget tulajdonító versbeszéd idegenné vált.
A latin nyelvű cím stílusában ellentétes a vers szövegével, amely épp nem a latinos retorika szabályosságát követi, hanem romantikusan szabálytalan felépítésű. Mondhatjuk azt is, hogy a Naturam furca expellas a „szándékos rontások verse”: szándékosan el van rontva a címbeli idézet, a strófaszerkezet, a ritmus, és még a műfajt is nehéz rábizonyítani a versre.
A költemény típusa ars poetica, műfaja pedig szonett, de a szöveg mindkét jellemvonását jól „elrejti”, így sokáig se szonett volta, se ars poetica jellege nem tudatosodott az elemzőkben.
Mivel a Naturam furca expellas a költői mesterséget tematizálja (azt fejti ki, hogy a költő mit gondol a költészetről, vagy mi a véleménye saját költészetéről), ars poeticáról van szó, ha nem is felel meg az ars poetica minden sajátosságának. Nézzük, miben tér el tőle!
- Hiányzik az a sajátosság, hogy a költő saját költői gyakorlatát szembeállítja más költői gyakorlattal.
- Általában az ars poeticában automatikusan azonosnak tekintjük a vers beszélőjét a költővel. A Naturam furca expellas beszédmódja ezt nem teszi lehetővé, mert Arany inkább a szonettre jellemző szerepjátszó személyességet valósít meg a versben.
- A költő nem veszi komolyan önmagát, nem próbál önérvényesítő módon kioktatni és meggyőzni, mint általában az ars poeticában történni szokott, sőt, Arany saját költői gyakorlatának kisszerűségét és jelentéktelenségét emeli ki, hiszen verseit hangtalannak nevezi.
Persze, tudni kell, hogy Aranynak kezdettől fogva a hallgatás, a csend volt a poétikai vezérelve. Nála a hangosság olyan tulajdonság, amely általában a fűzfapoétákra jellemző. A szöveg Arany költészetében akkor esztétikus, ha csöndes, ez a csöndesség azonban itt már a némaságig, a hangtalanságig redukálódik.
Tehát a költő ügyesen elleplezte a vers ars poetica jellegét, amit már azért is nehéz felismerni, mert az ars poetica jelleg és a szonettszerűség ellentétben áll egymással.
A szonett egy metaforikus jellegű, erős zeneiségű, bensőséges érzelmeket kifejező lírai műfaj, az ars poetica ellenben a didaktikusabb, érvelő jellegű, önkinyilvánító episztolai hagyományból nőtt ki. A kettő nehezen hozható össze, ha mégis, akkor olyan ars poetikus szonett jön létre, amilyen a Naturam furca expellas.
A vers szövege se a szonett, se az ars poetica beszédmódját nem teszi meghatározóvá, de mindkettő jelen van, így kioltják, súlytalanítják egymást. Azzal, hogy mindkét beszédmódtól tartózkodik, Arany azt is kifejezi, hogy függetleníteni akarja magát a tradícióktól és a kortárs közönség elvárásaitól is.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
