Arany János: Szondi két apródja (elemzés)

Mivel a török követ megszólalásai idézőjelbe vannak téve, az apródok szövege viszont nincsen, formailag azonos az apródok és az elbeszélő szólama (azaz az 1-2. strófa és az 5. strófától a páratlan strófák).

Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy a narrátor azonosul az apródokkal, beleéli magát helyzetükbe, de úgy is, hogy az elbeszélő és az apródok hangja is valójában a költő, Arany János hangja, aki a narrátoron és az apródokon keresztül mondja el a maga lírai üzenetét (a narrátor és az apródok szólamába tárgyiasított, vallomásos líraiság útján).

Helyszínt is váltunk, de ez csak a dialógus tartalmából derül ki: eddig a török táborban voltunk a völgyben, ahol Ali és embere beszélgettek, most pedig már Szondi sírjánál vagyunk, ahol a két apród térdel és megénekli a drégelyi vár elestét.

Az 5. versszak elején három pont van, aztán a „S hogy” szavakkal kezdődik a sor. Ez azt jelzi, hogy előtte már elhangzott valami, amit nem hallottunk. A dalnokok már régóta siratják Szondit, nem most ezzel kezdődik a dal, hanem ez már a folytatása valaminek:

…S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.

Tehát az apródok által előadott történetbe csak akkor kapcsolódunk be, amikor a török követ megjelenik és hívogatni kezdi őket. Nem az elejétől hallgatjuk, hanem valahol „közben” kapcsolódunk be. Így aztán in medias res ismerjük meg a várostrom történetét és Szondi hősi halálát.

A két apród rendületlenül térdel Szondi sírjánál a várral szemben levő domb tetején, miközben lent zajlik az ünnep. Lantkísérettel előadott dicsőítő énekük először csak megilletődött, de tárgyilagos elbeszélés, aztán egyre szenvedélyesebb hangvételű lesz, egészen a himnikusan szárnyaló pátoszig ível.

Dalukban fokozatosan megnő a különböző stilisztikai eszközök és képek száma, pl.

• ismétlés és felkiáltás („Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedül!”)
• azonos alakú szavak („Mint hulla a hulla!”)
• belső rím („Ő álla halála vérmosta fokán”)
• régies szavak és igealakok (álgyú, marha, dalnok, ezerek, vítt, ragyog vala, lőn)

Az archaikus nyelvhasználat a 16. századi magyar históriás énekeket idézi meg, és talán azt fejezi ki, hogy az önazonosság a közös nemzeti múltban gyökerezik, ezért ahhoz hűnek kell lenni.

A két apród éneke tartalmát tekintve fájdalmas visszaemlékezés a drégelyi vár bevételére, históriás ének jelleggel felidézik, hogyan történt az esemény, hogyan hozta el Márton, az oroszi pap Ali üzenetét, mit válaszolt Szondi, hogyan harcolt a csatában, stb.

A dalnokok által előadott történetet a török követ közbevágásai tagolják jelenetekre: Márton pap követsége –> Szondi válasza –> Ali ostromparancsa –> Szondi készülődése az ostromra –> Szondi gondoskodása apródjairól –> Szondi ostrom alatti hősiessége –> Szondi dicső halála

Az apródok valójában nem elbeszélik, hanem megidézik a múltat, ezt onnan lehet tudni, hogy a 11. strófáig szinte kizárólag jelen idejű igéket használnak (nem vár, pattog, ont, töri, kihordat). Ez szembemegy a históriás énekhagyománnyal, amely elbeszéli a múltat.

Az apródok előadásmódja nemcsak megőrzi, hanem jelenvalóvá is teszi a múltbeli eseményeket, sőt, valójában a jelenük is a múlthoz való ragaszkodásból áll, értékeik Szondi értékei, és magatartásukkal is Szondi példáját követik. Az idősíkok összemosása azt érzékelteti, hogy az apródok nem akarnak tudomást venni arról a jelenről, amit a török szolga képvisel.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!