Arany János: Szondi két apródja (elemzés)

Aztán a török lassanként kifogy az érvekből és egyre határozatlanabb lesz. Nem tudja, hogyan csalhatná el a két apródot Alihoz, márpedig oda kell őket vinnie, mert parancsot kapott. Ahogy elbizonytalanodik, egy pillanatra maga is az apródok lelkes énekének hatása alá kerül és önfeledten dicsérni kezdi Szondit. Ez a hűséges költők erkölcsi diadala.

„Rusztem maga volt ő!… s hogy harcola még,
Bár álgyugolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!… Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”

Az apródok győzelmét jelenti, hogy a küldönc, akinek az a feladata, hogy a török udvarba csábítsa őket, maga csábul el. Átveszi a két apród stílusát: észre se veszi és önkéntelenül ő is dicsőíteni kezdi Szondit. Rusztemhez, a törökök legnagyobb hőséhez hasonlítja a magyar hőst (ez a fokozás csúcsa).

Persze az is lehet, hogy számításból csinálja: hátha ezzel végre be tudja hízelegni magát az apródoknál, és odafigyelnek arra, amit mond. Akárhogy is, két-három sor után hirtelen észbe kap, és megijed attól, amiket mond. Félelmében, hogy magára haragítja Alit, annál nagyobbat vált: ezután sokkal erőteljesebb, durvább szavakat használ.

Immár leplezetlen fenyegetésbe csap át, tehetetlenül gyalázkodik, beszéde prózaivá, közönségessé laposodik:

„Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.”

A nyílt fenyegetőzés, a büntetések kilátásba helyezése és a durva beszéd a török küldönc zavarára utal, aki tudatában van, hogy erkölcsileg vereséget szenvedett.

A két apród nem figyel a csábításaira, nem is válaszol neki, így nem jön létre valódi párbeszéd: bár a követ és az apródok felváltva beszélnek, valójában párhuzamos monológok hangzanak el.

A két ifjú énekének egyes szakaszai azonban felfoghatók közvetett válaszoknak. A török minden ígéretére, minden próbálkozására ugyanaz a válasz: a két magyar fiú elutasít minden együttműködést az idegen hódítókkal. Tehát éppen az a válaszuk, hogy egy szavuk sincs a követhez.

A két dalnok holtig hű marad a gazdájához, Szondihoz, egészen az utolsó percig, s a végén élete kockáztatásával megátkozza azt, aki Szondi életét kioltotta. (Bár azt nem tudjuk meg, mi lett a két apród sorsa, mert ezzel az ószövetségihez hasonló átokkal véget ér a vers, könnyen lehet, hogy életükkel fizettek engedetlenségükért.)

A legyőzött maroknyi magyar sereg kemény harci erényeivel szemben a törököket a keleties elpuhultság érzéki örömeivel jellemzi Arany (serbet, füge, sok déli gyümölcs, jó illatú fűszer, drága kenőcs stb.)

A vers zárlata szinte emberfelettivé növeli Drégely kapitányának alakját. Szondi kiállta a próbát, nem adta fel a harcot, és az apródjai is ellenállnak a csábításnak, ígéreteknek, sőt fenyegetésnek is. A vers minden sorában érezhető a nemzet sorsáért való aggódás és a rendületlen hazaszeretet. Szondi és a két apród története a jelennek és a jövőnek szóló örök emberi példa.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 9. oldalra!