- útonlevés, vándorlás, zarándoklás, pályafutás – konkrétan és jelképesen is megtalálható a motívum.
Hatalmas léptékű hasonlatok (óriási szárnycsapás, lezúduló hógulya) érzékeltetik a tömeg s benne az egyén mozgását, az utak keresztezik vagy ravaszul elkerülik egymást a térben. Olykor rejtélyesen megismétlődnek, érintkeznek a századok feje fölött (pl. Lajos csapatainak vonulása Attila hunjainak egykori hadjáratát utánozza).
Az út megtétele a belső, szellemi változásnak, a nyugvópontot még nem lelő lélek dinamikájának jelképe. Ezzel szemben a pihenés, a helyben maradás az önmagával megbékélt ember kiküzdött jutalma (pl. Piroska „szentelt nyugalma” a kolostorban).
A lelki béke visszanyerése nagy általánosságban történik meg a mű végén, az utolsó ének nagy megbocsátási és amnesztia-élményében. A megigazulás, a megváltódás, a földiség lerázásának szent derűje érezhető ebben.
A vétkéért vezeklő Toldi, a bosszúvágytól fűtött, indulatából ocsúdó király és a háborúban züllésnek indult sereg ünnepi hangulatba kerül. Az általános boldogságban, a visszavonulás, a hatalmi expanzióról való lemondás áhítatos légkörében lehullnak az álarcok, mindenki újra önmaga lehet, a rejtegetett magántitkok nyilvánosságra kerülnek.
Toldi megnyílik az érzékek fölötti szeretet tisztult érzésének, Lajos király pedig az „eredő bűn”, az apák vétkéért a fiaikat is sújtó törvény eltörlésével a maga módján sajátos isten-imitációra válik képessé.
Világkép: tragikummal teljes, de tragikumon túli, tragikum utáni is. Van benne valami transzcendens, misztikus; a konkrét, epikus mozzanatok átszellemesednek.
Az ember vétkes, tévedő, ennélfogva tragikus lény. A Toldi szerelme megfogalmazza azt, amit a Buda halála is, az emberi nem kudarcát. Az ember bukásának eredetét Arany az istenülés, a mindentudás és mindenhatóság képességének hiányában jelöli meg („Oh ember! ha mindent így előre tudnál”).
Láttatja a halandó ember metafizikai korlátait és a bűn kiiktathatatlanságát a világból. Ugyanakkor hőseit végigviszi a szenvedés tisztítótüzén, hogy útjuk végén enyhülést, időleges megnyugvást nyerjenek. Az életküzdelem csöndje mintegy hangulati elemként, atmoszféraként a gondviselést, az isteni jelenlétet szuggerálja.
A Toldi szerelmét egyszerre jellemzi a szenvedélyek világába merülő lélektani realizmus, a nemzeti végzet titkát kutató történelemidézés, valamint a megtört és megtért ember erősödő vágya a halál általi transzcendentálásra. De a finálé katarzisa volt a döntő élmény, amelynek jegyében az egész koncepció fogant és amely felé a sokáig reálisnak, terjengősnek, nehézkesnek tűnő szöveg tendál.
Történelemszemlélet: elkomorul az eleinte derűlátónak induló történelemidézés, a „dicső hajdankor”, a „daliás idők” ábrázolása. Nagy Lajos korához a nemzeti nagyság és egység képzetét kapcsoljuk (Nagy Lajos és Mátyás király voltak a reformkor büszkeségei), de Arany szemlélete itt már hőstelenítő, illúziótlan és kritikus („oltár emelve a múltnak, s lerombolva egyszersmind” – írta valaki más verséről, de igaz saját költeményére is).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
