Szereplők: a két főhős Toldi és Lajos király. Sorsuk időnként összekapcsolódik, máskor elszakadnak egymástól. A lezárás is kettős: a király feleségül veszi a bosnyák herceglányt, Örzsét, Miklós azonban elveszti szerelmét, Piroskát.
Toldi Miklós: könnyelmű, hetyke, gyanútlanul megy bele az álruhás vívásba. A nők iránt érzéketlen mindaddig, amíg Piroskát meg nem ismeri. Érzelmi hidegsége folytán vállalkozik arra, hogy másnak a nevében, mezében vívjon.
A nők iránti közönyével, sőt, megvetésével kilóg a sorból, nem felel meg a lovagkor trubadúreszményének. Nem kell neki asszony („Hogy utánam ríjon, mint az ajtó sarka”).
Arany érzékelteti, hogy Toldi nem idomult hozzá a királyi udvar világához, szabályaihoz és ízléséhez. Nem hat rá az udvari műveltség, nem „civilizálódik”, még mindig a nádas és a „nagy határ mező” gyermeke, nem lett belőle udvaronc. Ugyanazt az ősi erkölcsöt testesíti meg, mint a 3. részben (Toldi estéje).
Toldi sokáig érzelmileg érintetlen volt, kerülte a nőket, ezért időre van szüksége, hogy Piroska iránti érzései szenvedéllyé erősödjenek. A szerelem túl lassan lesz úrrá rajta, túl sok idő kell neki, hogy ráeszméljen, hogy szerelmes, ezért késik le saját boldogságáról.
E lassúság oka a szerelem mélysége, egyszerisége, fölcserélhetetlensége (nem lehet pótolni Piroskát egy másik nővel, Toldi szíve soha többé nem lobban szerelemre). Toldi nem trubadúr, csak egyszer szeret egész életében, és ez a szerelem az élete legnagyobb kudarca.
Arany már csak azért sem írhatott boldogsággal végződő szerelmi történetet, mert az első részben, a Toldiban ezt az utat elzárta önmaga elől, amikor előre jelezte, hogy Toldinak „nem is lőn asszonnyal tartós barátsága”.
A Toldi szerelmében megerősíti a Toldi estéjében már felrajzolt jellemképet is. Annyi nagy tett, annyi hősiesség és önfeláldozás ellenére sem jut el Toldi az igazi boldogságig, nagy lehetőségeit nem tudja teljesen kibontakoztatni, az életet a maga teljességében nem tudja megélni. Még nem öreg, de már kisemmizett hős lett, lehetőségei elúsztak, mégpedig nagyrészt a saját hibájából.
Talán e tökéletlensége miatt állt közel Aranyhoz, aki Toldi nagyságában és hibáiban a nemzet nagyságát és hibáit ábrázolta.
Toldi jobb sorsra érdemes, az élet teljességének megélésére, boldogságra hivatott hős, aki ezt a hivatottságát eljátssza, ugyanakkor mégsem aljasodik le, hanem megőrzi erkölcsi nagyságát, tisztaságát, nemességét.
Lajos király: ő az események elindítója, álruhás kalandjával ő kezdi a könnyelmű játékot. Az I. ének alakoskodó vendég-királya nem engedheti meg magának a nyíltságot: „Úgy kinyílt a szíve, oly nehéz volt néki, / Hogy magát egészen mért nem önthetné ki. / Lelkéről a titok – ez lenge fátyol – / Mint az árnyék, majd-majd ellebben magától.” Későn ébred fel benne az önvád, de végül megbánja, hogy játszott a tűzzel („Főbenjáró kockát egy falusi szűzzel”).
Ugyanakkor Lajos számára az álruha a hiteles tájékozódás szinte egyetlen eszköze, magánügyekben és közügyekben is alkalmazza. A Rozgonyi-házat a népmesei „jó király” szerepében keresi fel, de az Averszánál közkatonának álcázott király gyanakvó politikusként kémleli ki tábora hangulatát, és megbünteti a kompromittáló Zách Klára-nóta előadóját.
Arany Zách Klára történetét külön is feldolgozta. A predestináció református tanával összhangban hitt a fátumban (végzetben), és följegyzései szerint „az Anjou-ház fátumának a Klárán s Zách nemzetségen elkövetett kegyetlenséget”, a család több nemzedékét kiirtó vérbosszút tekintette.
Lajos király súlyos hibák sorozata után ismeri fel, hogy szándékai és eredményei egymás ellen fordultak: „Így az egész bosszúm véres buborék volt, / Elpattanna; most már helye – csak egy vérfolt.” Tragikus irónia érezhető ebben.
Lajos a mű végén felülemelkedik bosszúján, megszakítja a gyűlölet láncát, amire egyrészt a fátum szavát tolmácsoló álomlátás, másrészt saját bűntudata motiválja.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
