Nagy összegző vers ez, melyben Balassi elbúcsúzik mindentől és mindenkitől, ami és aki az ő számára Magyarországot jelenti. Ezt anélkül teszi, hogy távozása okát megmagyarázná (a versben erről nem esik szó).
Az a fontos a számára, amit itt kell hagynia: az ország, a bajtársak, a tanítványok, a barátok, a szerelmek és a csodálatos hazai táj. Figyeljük meg, hogy ezek közül a katonáktól, a katonáskodástól való búcsúzás van túlsúlyban, gyakorlatilag a vers fele (2-6. strófa) végig a vitézséggel kapcsolatos motívumokat bont ki.
Azért érdemes megfigyelni, hogy milyen emlékeket, szépségeket fáj elhagyni a költőnek, és milyen sorrendben búcsúzik ezektől, mert a sorrend jelzi, hogy mennyire tartja őket fontosnak, milyen helyen szerepelnek az értékrendjében (amely lényegében a korabeli humanista értékrend). Lássuk:
Az 1. strófában a hazától búcsúzik, és Magyarországot úgy jeleníti meg, mint azt az országot, amely a kereszténység elé pajzsot tart, azaz a kereszténységet védelmezi (abban a korban a kereszténység lételeme volt az országnak, sőt egész Európának). A pogányok vérével megfestett szablya nyilvánvalóan a török elleni harcokra utal.
Magyarországot tehát Európa és a kereszténység védőbástyájának tekinti és ebben a minőségében búcsúzik el tőle.
A 2. strófában a magyar vitézektől búcsúzik, akiknek bátorságáról, vitézségéről beszél mindenki, és erényeiket a régiek dicsőségéhez hasonlítja.
A 3. strófát a lovaknak szenteli, amelyek a vitézeket viszik a csatába. A Ráró később gyakori lónév lett, de a régi magyar nyelvben sólymot jelentett, tehát a „rárószárnyon járó hamar lovak” sor sólyomszárnyon száguldó gyors lovakat jelent.
(Az, hogy Balassi egy teljes versszakot szentel a lovaknak, eszünkbe juttathatja, hogy a magyart gyakran nevezik „lovas nemzet”-nek. Talán nemcsak a kalandozó magyarok miatt, akik gyakorlatilag lóháton éltek, hanem történelmünk későbbi szakaszaiban is fontos volt a ló a magyar embernek. Ezt mutatja, hogy Balassi értékrendjében is előkelő helyen szerepel.)
A 4. strófában pedig a lovak után a lószerszámok, fegyverzet és az egyéb katonai felszerelések és találmányok is sorra kerülnek, amelyek nemcsak hasznosak, de mutatóssá, „tündöklő”-vé is teszik a vitézeket, ékességük is.
Az 5. versszakban azoktól a fiatal legényektől, apródoktól búcsúzik, akiket ő nevelt fel, tanított ki, hogy vitéz legyen belőlük, tehát akikkel jót tett. Reméli, hogy jótéteményéről majd eszükbe jut, és jó szívvel fognak emlékezni rá, amikor már nem lesz itt.
A 6. strófát szenteli a magyar tájnak: sík mező, fák, kősziklák, hegyek, völgyek, erdők, ezekre főleg úgy emlékezik, mint a csaták színhelyeire. Úgy búcsúzik tőlük, mint „sok vitézt legellő” helyektől. A „legellő” jelentése tápláló, nevelő; tehát olyan helyek ezek, amelyek sok katonát neveltek fel, azaz sok fiatal legény gyakorlatozott, harcolt és érett vitéz katonává ezeken a helyeken.
A 7. versszakban rokonaitól és barátaitól búcsúzkodik a költő (az „atyámfia” kifejezés öccsére, Balassi Ferencre vonatkozik), akiket itt hagyni keserves bánatot okoz számára, és akiknek az emléke sok könnyet csal ki a szeméből.
Innentől kezdve az érzelmek ambivalensek, nem olyan egyértelműen pozitívak, mint eddig. Tehát ami innentől jön, az nemcsak örömet okozott neki, hanem fájdalmat, bánatot is.
A 8. strófa a nőké, akiket mint tudjuk, Balassi nagyon szeretett, sok kalandja és szerelme volt, hát most tőlük vesz búcsút. Az angyalképű „szép szüzek” és „örvendetes menyek” (a meny itt menyecske) említése jelzi, hogy hajadonokra és férjes asszonyokra egyaránt gondol a költő. Ezek a nők hol boldoggá tették, hol megszomorították, de mindegyikükre Isten és a szerelem további áldásait kéri.
A 9. strófa azért különleges, mert itt búcsúzik a számára legkedvesebb nőtől, Júliától (nevének említése nélkül), és sajnos pont ennek nem ismerjük az utolsó másfél sorát. Mint sok más versében, Losonczy Annát Balassi itt is hálátlannak és kegyetlennek nevezi, de úgy búcsúzik tőle mint nagy szerelmétől – ezt azt is jelzi, hogy kiemeli őt a szüzek és menyek csapatából, és külön strófát szentel neki.
Kitűnő oximoron a „szerelmes ellenségem”, amely szeretett ellenségemet jelent, így a jelző és a jelzett szó között jelentésbeli ellentét feszül (az ellenséget nem szokás szeretni). Ez az oximoron, akárcsak a „kegyetlen szerelmem”, a Júlia iránti érzések kettősségét fejezi ki. Egyszerre öröme és bánata is származott Balassinak ebből a szerelemből.
Végül a 10. strófa búcsúztatja el a Balassi által írt verseket, amelyek semmi jót nem hoztak neki, legfeljebb bánatot, így haszontalanságuk miatt tűzre vetné őket, megsemmisülésüket kívánja. Ezt persze nem kell komolyan venni: ha tényleg el akarta volna égetni a verseit, nem maradtak volna fenn. A tűzbe vetés gesztusa csak humanista toposz, amely gyakori volt a reneszánsz versekben.
Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
