Balassi nemcsak az első magyar nyelven alkotó költőnk, nemcsak az első, aki versciklust állított össze, hanem abban is első, hogy elsőként nevezte Magyarországot édes hazájának, és elsőként kapcsolta össze a haza fogalmát – az emberek mellett – a magyar tájjal, a természettel. Gyakorlatilag Balassi a magyar hazafias líra megteremtője.
Nagy stilisztikai bravúr, hogy minden strófa végén másfajta búcsúformulát használ (ami többnyire valamilyen jókívánság, pl. „Adassék egészség immár mindnyájatoknak!”), kivéve az utolsó versszakot (és az utolsó előtti, töredékes strófát, amelynek a végén nem tudjuk, mi állt). Ez a költő nyelvi gazdagságát jelzi.
Ezekben a strófazáró sorokban Balassi áldást kér az itt hagyott személyekre és dolgokra, Isten kegyelmébe ajánlja őket. Ez alól egy kivétel van: a versei. A költészettől is búcsút vesz, de az általa írt verseket nem megáldja, hanem megátkozza, mivel nem érték el számára azt, amit elérni remélt általuk (nem hódították meg neki Júliát).
A vers egyetlen mondata sem utal arra, hogy a költő még vissza fog még térni, így lehetséges, hogy abban a hitben írta ezt a művet, hogy soha többé nem fogja látni a hazáját, soha többé nem fog visszajönni. Véglegesen, örökre vesz búcsút.
A verset Bornemissza Péter Siralmas énnéköm és Janus Pannonius Búcsú Váradtól című búcsúversével szokták összevetni, amelyek hasonló témájúak. Mivel hasonló a kiinduló szituáció, a versekben megjelenő érzelmek és gesztusok is hasonlóak – és ezek még igen sokszor megjelennek a következő századok magyar költészetében.
A vers különleges értékét az adja, hogy Balassinak a „maga kezével írt” kötete ezzel a költeménnyel zárul. Búcsúénekét egyben lírai önéletrajza lezárásának is szánta, ezért helyezte összegyűjtött verseinek végére.
