Rousseau és Voltaire elvei egyaránt hatottak rá, és míg Az estve csupán Rousseau gondolatait bontotta ki, addig a Konstancinápolyban Rousseau elvei („vissza a természethez!”) mellett Voltaire egyházellenessége, optimista racionalizmusa, gunyoros szellemessége is visszaköszön.
Voltaire-nek (volter, 1694–1778), a francia felvilágosodás nagy alakjának, elég zaklatott élete volt: többször börtönbe zárták, többször száműzték, egyszóval megosztó figura volt gyanús üzleti ügyekkel, a hatalmasok (pl. a francia régens) ellen izgató versekkel, így nem csoda, ha hazájában, Franciaországban sosem élhetett biztonságban. Életében is egyszer ünnepelték, máskor üldözték; halálában is egyszer meggyalázták hamvait, máskor a Pantheonban helyezték örök nyugalomra.
Sikeres üzletei révén vagyonos lett, hitt a polgárságban, a tudományban, a technikai haladás pozitív társadalmi hatásaiban, az ész és a szellem diadalában. A katolikus egyház egyik legádázabb ellensége volt, de később, svájci száműzetése során szembekerült a protestáns egyházzal is. Személyét össze szokták kapcsolni a forradalommal, de ő maga nem volt forradalmár: társadalmi eszménye a felvilágosult abszolutizmus volt, amelyet az angol állami berendezkedésben vélt felfedezni.
Voltaire felismerte, hogy az egyház dogmái, a vallási fanatizmus és a babonák a felvilágosodás eszméi ellen hatnak, nem engedik kibontakozni és érvényre jutni. Ezért szenvedélyesen bírálta az egyházat, amely elvilágiasodott: a fösvény és kapzsi egyházi emberek ugyanúgy nyomorgatják a szegényeket, mint a világi uraságok.
Csokonai ezt hasonlóképpen látta: nem tetszett neki a vakbuzgóság, az emberi értékek semmibevétele. Ettől azért még hitt Istenben, csak az egyházzal és a babonával szemben voltak fenntartásai: megvetéssel gondolt az elvakultságra, a butaságra – úgy érezte, a tevékeny, szorgalmas, de buta embernél nincsen rosszabb, bármely társadalmi rétegbe szülessen is.
A versnek félrevezető címe van. Nem magáról a városról fog szólni a költemény, hanem egy másik kultúráról, vagyis Konstantinápoly valójában egy kontinenst jelöl: Ázsiát, vagy ha tetszik, a keletet (ahogy Róma Európát és a nyugati világot).
A Konstancinápoly klasszicista módon szerkesztett, szabályos kompozíciójú vers, amely bővelkedik retorikai elemekben: kérdések, sóhajok, felkiáltások váltják egymást – mindez jól kifejezi a költő érzelmi állapotát.
Sok jelzős szerkezetet is találunk (pl. „Csillámló kardjok gazdag brilliántja”, ahol két jelző is szerepel egy sorban).
A vers nincsen tagolva, nincsenek versszakok: egyetlen nagy terjedelmű tömböt alkot az egész, ezáltal még szabadabban áramlanak a gondolatok.
Ha a tartalmi tagolást nézzük, akkor viszont a vers szerkezete a szentencia és a piktúra kettősségére épül. Vagyis az a két költői eszköz tagolja a verset, melyeknek használatát Csokonai a debreceni kollégium diákjaként sajátította el.
Az estve c. vers elemzésekor részletesen bemutattam, hogy mi a piktúra és a szentencia; most csak röviden, ismétlésként vegyük át: a piktúra leíró jellegű költői eszköz, amellyel tájakat, embereket, hangulatokat, érzéseket ábrázoltak, a szentencia ezzel szemben gondolatok, eszmék, bölcseleti, filozófiai jellegű tartalmak kifejtésére szolgált.
A Konstancináply c. versben a piktúra a vers első harmadában található meg, ahol a mesés Kelet, a konstantinápolyi utcák leírását élvezhetjük.
A szentencia, vagyis az elmélkedő rész a „Denevér babona! bagoly vakbuzgóság!” sorral veszi kezdetét, amely a vers fordulópontja, és a megszemélyesített Természet megszólításáig tart („Természet! emeld fel örök törvényedet”), ahonnan egy jövőbeli boldog kor képét festi le a költő látomásszerűen.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!
