A hatalmas falak és épületek megilletődöttséget ébresztenek a szemlélőben, erre utal a kezdő sorok hangneme, amelyet azonban ellenpontoz az a játékosság, amellyel a költő a Múzsához beszél.
Mi a jelentősége a Múzsa jelenlétének, megszólításának? Egyrészt saját költői ihletét ébresztgeti fel vele Csokonai, másrészt társat teremt magának: méghozzá egy női lényegű, lelki-szellemi támaszt.
A városnézés során újabb és újabb megszólításokkal erősíti meg kettejük összetartozását, ezáltal bensőségességet teremt. Ez a bensőségesség a Múzsával átvitt értelemben az olvasóval való bensőségességet jelent, amely utat nyit kissé intimebb terek bemutatásának, amilyen majd a hárem lesz, illetőleg egy kicsit pajzánabb hangvételnek.
A Múzsa megszólításának, és az ebből fakadó bensőségességnek tehát egyfajta előkészítő szerepe van.
Figyeljük meg azt a perspektívát, amelyből Csokonai bemutatja Konstantinápolyt! A várost a tenger felől közelíti meg, és ez a perspektíva végig megmarad: távolról közelre, kintről befelé, a nagyobb egységek felől a kisebbek felé haladva szemléljük meg a várost – a külső és a belső tereket (az utcákat, a háremet).
Tehát itt, a piktúra részben a térbeliség válik szemléltető eszközzé. Egyre szűkülnek a terek, egyre kisebb helyeket látogatunk meg.
Konstantinápolynak és lakóinak leírása szinte észrevétlenül hajlik át valláskritikába és társadalombírálatba:
Mennyi kincs, óh Múzsám! mely sok gyöngy s patyolat,
Mennyi nép, melyet visz csak egy parancsolat!
Már itt a vers elején is láthatjuk, hogy a költő rosszalja a nagy pazarlást, a hivalkodást, a kevélységet.
Célzást tesz a despotikus államberendezkedésre is: hiszen ezt a rengeteg embert – a népet – egyetlen akarat irányítja, méghozzá a szultáné, akit később közelebbről is szemügyre veszünk, méghozzá háremhölgyei kapcsán:
Jer, Múzsám, láthatsz még sok száz szebbet szembe,
Hogyha bémégy ama firhangos hárembe.
Ez olyan magazin, vagy inkább kalitka,
Amelyben csirippol a császárnak titka.
Eddig a sorok azt sugallták, hogy a lírai én ámuldozik – vagy mondjuk inkább, hogy színlelte a költő az ámuldozást Konstantinápoly színes látványosságai felett, csodálkozó, félig-meddig komoly arccal.
Itt azonban bizalmas, csintalan hangnemre vált, kibontva a nevezetes „dáma-bibliothéka” metaforát, melyből ironikus humorral vegyes érzékiség és játékosság árad.
És ha érkezése hallatik Szelimnek,
Sok száz előkontyú turbékol egy hímnek.
Mikor excerpálni akar únalmába,
Bémegyen e dáma-bibliothékába,
Hol sok ázsiai pergamen membrána
Író pennájának megnyílni kívánna.
Csokonai könnyed, bájos, rokokós, miniatűr képekből rakja össze ezt a hárembeli jelenetet, amelyben a szultán, elunván magát, bemegy a hárembe, ahol annyi a nő, mint a könyvtárban a könyv, és ő kedvére válogathat (excerpálhat) közülük.
Alig leplezett erotika, pajzánság bújik meg ebben a metaforában: a hárem olyan, mint egy bibliotéka (könyvtár), benne a sok ázsiai pergamen a sok ázsiai nő, a pergamen membránja ezen nők öle, az író pennája pedig a szultán férfiassága, melynek ezek a nők megnyílnak.
Szintén játékos a Múzsának szóló figyelmeztetés:
De kisiess, Múzsám, mert majd a császárnak
Dactilust éneklő múzsáihoz zárnak.
A szemfűl heréltek utánad zúdulnak,
Jer más oldalára a fénylő Stambulnak.
A költő hívja a Múzsát, hogy siessen ki a háremből, nehogy őt is bezárják a háremhölgyek közé a „szemfül heréltek” (eunuchok, akikre a mohamedánok a háremek őrzését bízták, és ebből a célból kasztrálták őket, vagyis megfosztották nemzési – és sok esetben közösülési – képességüktől).
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
