Figyeljünk fel arra, hogy már rég nem vagy nem csupán a muzulmánokra gondol: megjelennek a szövegben a keresztény vallásra utaló szavak is, pl. a pénteki böjt:
Hát már hogy valaki bőjtölget pénteken,
Hogy étlen s mezítláb jár a szent helyeken,
Olyan nagy érdem-é egy-két liturgia,
Hogy az ember azzal lehet Isten fia?
A költő itt a hitélet visszásságait ostorozza. Gúnyolódik azokon, akik azt képzelik, ha betartják a vallás előírásait, és szertartásosan élnek, az elég ahhoz, hogy a mennybe jussanak (holott az emberség és a becsület lenne az, ami számít).
De az sem tetszik neki, ha egy becsületes, igaz ember „skeletonként” (csonttá-bőrré soványodva), szegényen, zarándoklatokat járva, nyomorúságosan él, mert azt hiszi, mindez elengedhetetlen ahhoz, hogy a mennybe kerülhessen és „üdvözült török” lehessen:
S hogy paradicsomba és mennybe részt vegyen,
Szükség, hogy skeleton és zarándok legyen?
Külömben nem lehet idvezűlt törökké,
Ámbár emberséges ember volt örökké.
(Ne feledkezzünk meg róla, hogy bár törökökről ír, a keresztényekre és a magyarokra gondol! Ezt jóval korábban is jelezték már a Szentség, Mindenhatóság szavak, majd később konkrétan a böjt.)
Ezt a korlátolt bigottságot ítéli el Csokonai, mely a józan ész elnyomásából, a babonás hitből táplálkozik. A babona kártékonyságát alább ki is fejti:
Te a vak homályban rakod a templomot
És onnan ígéred a paradicsomot,
S csak bétolongjanak hozzád a moséba,
Az észt és a virtust hagyod csak kardéba.
A babona, amelyet mosékban (török templomokban) dicsőítenek, üdvözülést ígér az embereknek, ha utolsó fillérjüket is az egyháznak adják és szegényen élnek, miközben kardéba hagyja (engedi veszendőbe menni) a józan észt és a virtust (erényt).
Az ilyen dehumanizált, nem embernek való élet minden vallás fanatikusaira jellemző. Csokonai a felszín alatt minden egyházat képmutatónak és a hívek nyomorából élő haszonlesőnek tart.
Konkrétan ki is mondja, hogy minden nemzet, legyen bármilyen vallású, kitermeli a maga fanatikusait, akik azért élnek ilyen embertelen körülmények közt, hogy bejussanak a paradicsomba – amelyből a más nemzetek fiai, a más vallásúak persze ki vannak zárva (tehát nincs testvériség az emberek közt):
Egy paradicsomot magának így tetet
Minden nemzet s abból kizár más nemzetet.
Ezután a költő, aki a humanista értékrendben és a tiszta ész rendteremtő erejében hisz, a jövőbe néz: a verset egy olyan boldogító látomás, jövendölés zárja le, amely egy új világot idéz meg. Ebben a szép jövőbeli világban már nincsenek babonák, a sötétség eltűnik a fejekből, és a józan ész uralkodik:
Természet! emeld fel örök törvényedet,
S mindenek hallgatni fogják beszédedet.
E kézzel fogható setétség eltűnik,
Az éjnek madara húholni megszűnik.
Mivel az új világban a Természet „örök törvénye” fog uralkodni, újra megvalósul az egyenlőség és testvériség eszménye, amely az emberiség ősállapotában még megvolt:
Tárházát az áldott emberiség nyitja,
Édes fiainak sebeit gyógyítja;
A szeretet lelke a főldet bételi,
S az ember az embert ismét megöleli.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!
