Később felerősödik a vers asszonycsúfoló jellege, a szerepjátszás humora gúnyba csap át:
Zsanám meg kulaccsá válna,
Borral mindég színig állna.
Az ő bőre úgyis csikó,
Beléférne négy-öt akó.
A zsana zsémbes asszonyt jelent. A költő azzal, hogy zsémbes asszonya változzon át kulaccsá, mert úgyis olyan a bőre, mint a csikóé, és jó sok bor beleférne, már szarkasztikus hangra vált.
A vers végigköveti az emberi élet folyamatát, és mivel az élet véges, a képzelt jövőben megjelenik a halál fenyegetése is. A költő halálával a kulacs özvegységre jut:
De jaj, engem ide-tova
Elvisz a Szent Mihály lova,
Szerelmed megemészt végre,
És te maradsz özvegységre.
Csokonai megfigyelte már Horatiusnál is, hogy a gyönyörűségek közé mindig finoman, módjával beviszi a halált is. Anakreónt pedig azért dicséri, mert számára a halál is csak az örömnek és a megelégedésnek egy utolsó pontja, amelyen meg kell nyugodni.
Mivel a felvilágosodás ideológiája szerint az ember célja a boldogság, félelemben élve pedig nem lehet boldognak lenni, nem szabad félni, még a haláltól sem. A halál tényét tudomásul kell venni, de nem lehet félelem forrása.
Így Csokonai bordalaiban gyakran együtt jár a mulatozás és a halál, de a halálfélelem teljesen hiányzik belőlük. Ez a halálfilozófia jelenik meg a Szerelemdalban is:
Keserves sors! adjatok bort!
Lakjuk el előre a tort;
Ami menne más kutyába,
Jobb, megy a magunk torkába.
A „Keserves sors!” felkiáltás nem halálfélelemre utal, hanem csupán a szomorú tény elfogadása, hogy az ember egyszer meg fog halni.
Viszont a költő le is győzi a halált, hiszen a halotti tort is csak egy borozásra való alkalomnak minősíti, s azt mondja: „Lakjuk el előre a tort”. Vagyis már most igyuk meg azt a bort, amit majd a toron fogyasztanánk.
Így jelenik meg a versben egyszerre az italozó ember végletek felé hajló filozofálgatása, valamint a felvilágosult ember félelem nélküli, racionális számvetése élettel és halállal.
Végül jön egy utolsó szerelmi vallomás (19. versszak), amely összegzi a játékot, s az utolsó strófa, mint afféle epilógus áll a vers végén:
Óh, csókollak, óh, ölellek!
Míg moccanok, míg lehellek:
Tested tegyék hólttestemhez
És ezt az írást fejemhez:
„Útas, köszönj rám egy pint bort:
Itt látsz nyúgodni egy jámbort,
Kedves élete-párjával,
Csikóbőrös kulaccsával!”
A költő békésen elfogadja a halált, az élet lezárását. A verszárlat a maga tiszta játékosságában azt mutatja meg, hogy a beteljesült élet képes elfogadni a halált, megbékél az elmúlással. A játékos versvilág ezt a megbékélést természetessé teszi.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!
