Fő motívum: a hattyú, kék, dal, zene, a fény megléte és hiánya. Alapvető kompozíciós eszköz a fény-és a szem-motívumok összekapcsolódása, a lélekbe ültetett dal képzete.
A fény az egész aranykor, a letűnt múlt metaforája.
A hattyú a boldogság madara Hölderlinnél (nemcsak a szépséget jelképezi) – későbbi remekműve, Az élet felén c. verse is tartalmazza.
Zárt és mégis tágasan gazdag világot nyit a vers szimbolikája. Minden egyes motívum mögött gazdag képzetek sora áll, ezért a konkrét vershelyzeten és problematikán túli értelmezéseket is kínál.
Vershelyzet: az elhagyatottság állapota. Menón a fényben úszkáló szerelmes hattyúk képében idézi meg az elsuhant szerelmi boldogságot.
Beszédhelyzet: a lírai én panasza a kedvese, és általa egy teljes világ elvesztése miatt. A személyes veszteséget panaszolja el általánosító, megbékélő hangnemben.
A cím témajelölő, a Diotima név költői névadás, utalás Platón Lakomájának varázslónőjére. Már ez a névválasztás a szerelem képzetkörébe kapcsolja a verset. A Diotima név egyébként visszatér Hölderlin más műveiben is (Hüperión) – a költő szerelmét nevezi így.
A vers alapszerkezetét ellentétekbe feszülő metaforák alkotják.
A Menón panasza Diotimáért 3 szerkezeti egységre bontható fel.
Az 1. egység (1-4. sor) az élet, a közös létezés szimbolikus terét mutatja. Az elégikus visszatekintést végző lírai én számára ez a kikezdhetetlen tökéletesség ideálvilága. Valóságon és emberen túli.
Metaforái: hattyúmetafora-szerelmespár. A megnyilatkozás T/1. személyű (általánosító jelleg), múlt idejű.
A boldog múlt képei mitologikusan, emelkedett ragyogásban tűnnek fel. A fényesség képzetét fokozzák a színek, az ezüst és a kék, a tó felszínén tükröződő ég. Az erőteljes, látomásos képalkotás mellett nagyon hangsúlyos a csend.
A 2. egység (5-10. sor) metaforái: vihar és harmónia. A megnyilatkozás itt is múlt idejű. A vihar nemhogy nem rendíti meg a harmóniát: ellentétezésével egy nagyobb, isteni rendbe állítja a szerelmesek együvé tartozását. Világok határán, a lent és a fent között ring a hattyúpár, rajtuk egy óvó Isten tekintete, lelkükben a közös, egy dal, amely az istenivel kapcsolja egybe őket.
A 3. egység (11-14. sor) a veszteség összegzése, a teljes értékhiány, megfosztottság kifejezése. Az aranykor motívumai itt ellentétükbe fordulnak. A fény helyett a fény hiánya uralkodik. A megnyilatkozás jelen idejű, ez a jelen idő tartalmaz egy vak, értelmetlen jövőt.
Hirtelen váltással, egymást fokozó, erős hangulatiságú jelzőkkel (puszta, kihalt) tör be a jelen. A hangvétel lemondó. A beszélő szenvedélytelen tárgyilagossággal szemléli a jelent és a múltat is. A fájdalomnak olyan fázisa ez, ahol nincs lázadás, a beszélő minden kötelékét, a saját fontosságának tudatát is elvesztette.
A jelen kiüresedése jóvátehetetlen, nem hagy utat a jövőnek: üres, céltalan, körben forgó jövő, ál-jövő perspektívája tűnik csak fel, amely már semmiféle változást nem ígér.
Az ideálokkal élő, elégikusan érző ember számára az ilyen jövő nem más, mint elhúzódó jelen, amely nem jelent valódi életet. Így a lírai én nemcsak múltjától, boldogságától, hanem voltaképpeni életétől is megfosztatik. Ez a vers legtragikusabb, végső, paradox ellentéte: „élek ugyan, de nem értem, / mért kell élnem még…”. Ez pusztán biológiai továbbélés.
Az eszményekkel teli világkép mégsem omlik össze, hiszen – bár a lírai én már nem rendelkezik az élet ismérvével, nincs rá jogcíme, hogy élőnek tekintsék – az emlékekben mégis megőrződik a természetet, a világot átható harmóniába beilleszkedő élet.
A Menón panasza Diotimáért versformája klasszikus elégia-forma. Az elégia eredetileg – az antikvitásban – disztichonokból (egy hexameter és egy pentameter) épült fel.
