Goethe művészetfelfogása
Goethe híve volt a francia felvilágosodásnak, de a francia forradalom és a francia-német háborúk csalódást okoztak neki. Az ókori Róma emlékeit, az antikvitást rajongásig tisztelte.
Sokat olvasott és művelődött, klasszikus költők voltak a példaképei (a már említett Homérosz, Shakespeare és Osszián, akikre Herder hívta fel a figyelmét).
Osszián egy időszámításunk előtt élő kelta bárd, aki valójában soha nem létezett. Egy James Macpherson nevű skót költő (1736-1796) alkotta meg Osszián alakját, akinek művei Caledóniáról, egy eltűnt országról szólnak. Mire kiderült, hogy nem Osszián írta a műveket, azok már elterjedtek egész Európában, és nagy hatással voltak a szentimentalizmus irányzatára.
Nemcsak Herderre, hanem Goethére is hatott Osszián, még a Wertherbe is illesztett be belőle részleteket. A magyarok közül Batsányira, Petőfire és Aranyra hatott. Az első magyar Osszián-fordítók Batsányi és Kazinczy voltak.
Goethe és Schiller együtt esztétikai munkákat is írt, melyekben foglalkoztak a műfajok, műfajcsoportok kérdéseivel, a művészi formák és az ízlés problémáival. Értékrendjükben az antikvitás és a klasszicizmus ízlése a mérvadó, programjuk két kulcsszava a nevelés és a fejlődés. Mindkettejükre erősen hatott Rousseau és Kant, bár nézeteik nem mindenben egyeztek.
Goethe szerint a költészetnek mindig a valóságból kell táplálkoznia, neki minden versét a valóság sugallta. Szerinte az mutatja meg a költő tehetségét, hogy képes-e meglátni a valóságban az érdekeset.
A természetről azt gondolta, hogy a művész egyszerre ura és rabszolgája is a természetnek: úgy kell kifejeznie magát, hogy meg is értsék, ennyiben rabszolga, de művét magasabb célok szolgálatába állíthatja, ennyiben úr. Szerinte a zsenit a teremtő erő teszi zsenivé, ez a Sturm und Drang gondolata.
Schiller azt vallotta, hogy a természet örök ellentétben áll az ember szabadságvágyával, Goethe szerint viszont létezik egyetemes természeti törvényfolyam, melyben az ember is megtalálja a helyét. Az ő gondolataiban egyfajta panteizmus is van (amely Isten vagy egy felsőbb hatalom állandó jelenlétét hirdető vallási irányzat).
Szerinte Isten nem hagyta magára az embert, hogy nélküle boldoguljon, hiszen az olyan alkotások, mint Mozart, Raffaello vagy Shakespeare művei, nem jöhettek volna létre Isten segítsége nélkül. Az, amit pusztán emberi erő hoz létre, nem lesz igazán nagy mű. Isten magasabb rendű lényekben fejti ki a hatását, hogy azáltal fejlessze a kisebbeket.
Befejezés
Goethe művészete már saját korában hatalmas hatást tett, és a későbbi korok művészete is tanult belőle. A Werther eksztatikus hatását azóta is kevés irodalmi mű érte el, igazi közönségsiker volt, bár maga a mű kevésbé érett, mint Goethe későbbi prózai munkái, amelyek viszont inkább az irodalomra hatottak.
A korszakot, amelyben élt, sokszor Goethe koraként is szokták emlegetni, főleg a németek, hiszen a német irodalomban óriási a jelentősége. Ugyanakkor volt egy negatív hatása is: olyan magasra tette a lécet, hogy az gátolta az utána jövők fejlődését. Se túlszárnyalni, se megkerülni nem lehetett őt (erről a nehézségről később Thomas Mann írt).
Hosszú élete alatt Goethe sok történelmi eseményt átélt. Születésekor Frankfurtban még erősen éltek a középkori hagyományok, és fennállt a Német-római birodalom, amelyet Goethe láthatott széthullani. Megérte a nagy francia forradalmat és a napóleoni háborúkat (Napóleon seregei Weimarba is eljutottak és feldúlták a várost, de maga Napóleon egy ízben elbeszélgetett Goethével).
Megérte Napóleon bukását, a bécsi kongresszust és az azt követő időszakot, sőt, az 1830-as párizsi forradalom híre is eljutott még hozzá. Hosszú élete alatt a feudális német kisállamok polgárosodni, iparosodni kezdtek, láthatta a nemzeti egységtörekvések kezdeteit. Idős korában egész más világ vette körül, mint amibe beleszületett.
Életével példája volt az újkori kultúra legfőbb eszményének, az emberi teljességnek. Sokoldalú volt: író, államférfi, gondolkodó, természettudós egy személyben. Élet és költészet harmonikus egysége jellemzi pályáját. Sőt, úgy mondják, legnagyobb műve éppen az élete volt, hiszen minden egyes műve élete eseményeiből sarjadt ki. Ő ezt úgy fogalmazta meg, hogy művei „egy egyetemes gyónás töredékei”.
