A vers végén újra megjelenik a város pereme, a forradalom és a szép jövő látomásából visszazuhanunk a jelen realitásába, ahol folytatódik a korom hullása. Most már azonban a város pereme olyan hely, ahol az emberiség valóra válthatja a lehetőségeit. Ebben a költőnek is fontos szerepe van, mert ő ugyanazt csinálja a belső világban, amit a munkások fognak tenni a külsőben: harmóniát teremt.
Érezni azt is végig, hogy a költő maga mint szereplő ott van a versben, így személyesség is van benne, személyes köze van a költőnek ahhoz, amit mond, átérzi a mondanivalót.
Nemcsak hogy megjelenik a költő, de felülemelkedik mindenen, útmutatóként, biztatásként áll előttünk. Rendet keres, rendet lát és megmutatja nekünk a jövőnket.
A költő – ajkán csörömpöl a szó,
de ő, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.
A költő a tudat, a lélek, a jövő mérnöke, aki lát és láttat is egyben, aki nagy egységében látja a dolgokat és megszerkeszti az utat, a jövőt. Ez a Petőfi-Ady vonal folytatása, a költő vezeti a népet, de József Attilánál nem harsány, plakátszerű, bibliailag motivált módon valósul ez meg.
A költő útmutató lesz, aki nemcsak néz, hanem lát is. Egyszerre vonzza a külváros (a közösségtudat, az emlékek és az együvé tartozás érzése miatt), de ide taszít az e helyről nézett külvilág is. Az öntudat, a tudatos jövő, az erkölcsi rend fogalmai nagyon jellemzik az új József Attila-i hangot.
A város peremén rokonítható a Külvárosi éj című verssel mind szövegalakítás, mind szóhasználat tekintetében, és a két vers címe is gyakorlatilag fedi egymást. A város peremén szerkezete azonban zártabb, és a szótagszám rapszodikusan oszlik meg.
